Szurkoljunk, de hogyan!?

   Ülök a kézilabda meccsen a Dabasi Sportcsarnokban, és szurkolok. Kiabálom torkom szakadtából, hogy hajrá Dabas! A körülöttem ülő, általam ismeretlen emberek furcsa tekintettel néznek rám, amolyan „ki ez a félőrült, aki így üvölt” arckifejezéssel. Tovább kiabálok, hiszen azért jöttem, hogy szurkoljak városom csapatának. Később kezdik megszokni harsányságom, már egyre kevesebben tekintgetnek rám. Fel-fel hangzik máshonnan is egy-egy magányos hajrádabas, de csak nagyon gyéren, elvétve, és meglehetősen visszafogottan. Nézem a szurkolók arcát, és arra döbbenek rá, sokan közülük szívesen kiabálnának velem, de nem mernek!

 Anélkül, hogy komolyabb szociológiai, vagy mélylélektani fejtegetésekbe bocsátkoznék, megkísérlem megfejteni a jelenség okát. Szorongást, félelmet vélelmezek. Azért is sejtem, hogy gátlások működnek a háttérben, mert ha egészséges lelkületű emberek számára indított személyiségfejlesztő csoportjaimon azt a feladatot kapják a résztvevők, hogy ordítsák jó hangosan  saját nevüket, az csak igen keveseknek sikerül. Van, akinek hang nem jön ki a torkán.

Miért van ez így?

Bizonyára oka a belénk nevelt „rendesen viselkedj, ne kiabálj” jó modora, a ne szólj szám, nem fáj fejem-féle hozzáállás, a szereplési gátlás, a meghunyászkodó alattvalói magatartás, a megbújok a tömegben, így nem vesznek észre attitűd, a labilis önértékelés. Hozzájárul a kiabálva szurkolás tanulásának és megszokásának hiánya, a béközép ordenáré viselkedésének visszatartó hatása,

( ami nem a hajráfradi együttkiabálásától, hanem az indulavonatauschwitzba-szerű megnyilvánulásaitól vált sokak számára ellenszenvessé ).

   Miközben a tömeg „csendben” szurkol, a dobokat inuk szakadtáig verik a „lelkes szurkolók”, a csarnok mindkét oldalán. Nem a dobok ellen vagyok én, verjék őket, egye fene! Csupán az zavar, hogy a dobokat nem tudja ellensúlyozni az együttkiabált hajrádabas.

  Hallom, sikerült megnyerni a kézilabda EU Bajnokság selejtezőinek rendezési jogát a Dabasi Sportcsarnoknak. Szívből örülök ennek, és gratulálok a szervezőknek és az ötletadónak! Remélem, városunk polgárai minél nagyobb számban eljönnek szurkolni a magyar csapatnak, és gyakran felhangzik majd az együttkiabált hajrámagyarok, hátha ez segít megtanulni és gyakorolni a hajrádabast is, mert együtt lelkesedni, együtt kiabálni sokkal élvezetesebb, mint egyedül.

Számomra az együtt szurkolás is lokálpatriotizmus. ( hazafias cselekedet )

   Hajrá Dabas!

Pap László