A Pest Megyei Önkormányzat 2007. augusztus elsejével Pásztor Gergely történelem-néprajz szakos középiskolai tanárt, dabasi települési képviselőt bízta meg a Táncsics Mihály Gimnázium vezetésével. A kinevezése öt évre szól, Nagy Ferencné igazgatónőt váltja fel a középiskola élén.

Az augusztus már magában hordozza az iskolakezdés izgalmát is, fel-felvillan a közeledő ősz, és kicsit vegyes érzelmekkel ugyan, - tudva, hogy kikerülhetetlenül közelít, - de mindannyian várjuk a pillanatot, amikor újra megszólal a szeptemberi iskolakezdést jelző csengő…

Nagyon-nagyon hosszú idő után ez lesz az első év, amikor valószínűleg nem fogod hallani az első becsengetést. Hány évet töltöttél el pedagógusként? Mióta vagy a dabasi gimnázium tanára és mióta voltál az iskola igazgatója?

- Éppen huszonöt éve, 1982-ben kezdtem tanítani a gimnáziumban, ha jubileumokat ünnepelnénk, akkor ez kerek évfordulónak is mondható. 1970-ben költöztünk Dabasra, akkor voltunk friss diplomások, a férjemmel, Nagy Ferenccel együtt. Ő rögtön a gimnáziumban kezdett, én pedig a gyóni általános iskolában tanítottam tizenkét évig. A gimnáziumban huszonöt évet töltöttem el, ebből tizenegy volt az igazgatói munka, 1996-tól voltam a dabasi gimnázium igazgatója.
Az édesapám mondta ma, hogy kiszámolta, mennyi időt töltöttem iskolában. Ötvenhárom év telt el az életemből így. Az ősz mindig a szeptemberi csengőszóval kezdődött, és különösen a nyári szünet vége felé, a mindennapokban valahogy már mindig benne volt a csengőszó érzete. Az első hét év kivételével meghatározta az életemet az iskola. Azt nem mondom, hogy mindig ez volt a legfontosabb számomra, mert annyi minden más fontos dolog van az életünkben.
Laurence Olivier, Oscar díjas angol színész mondta azt, hogy nem normális az az ember, aki csak a hivatásának él. Azt gondolom, hogy ez azért nagyon pozitív gondolat, mert persze, a munka, meg a hivatás nagyon fontos, de annyi más van még mellette, ami legalább annyira fontos. Tény, hogy azért az augusztus elejében, közepében mindig benne volt, hogy következik egy újév. De most nincs. Az is érdekes, hogy néha még úgy előtör bennem, hogy mennyi iskolai feladat van, de olyankor megbeszélem magammal, hogy ez most nem lesz…

- Nagyon nehéz döntéseket kellett meghoznod az elmúlt félévben. Milyen következményei vannak, lesznek ennek a döntésnek? Milyen időszak következik az életedben?

- Azt, hogy mi következik az életemben, nehéz lenne megmondani, mert ezt nem látja senki sem előre. Ami biztos most, hogy a szabadság után a törvény szerint járó nyolc hónapos felmentési időmet fogom tölteni, és akkor had mondjam el, hogy itthon, egy családi tanácskozás alkalmával megbeszéltük, és a férjemmel, Ferivel együtt kértük a felmentésünket, és meg is kaptuk. Tehát szeretném leszögezni, hogy nem elküldtek a gimnáziumból, és úgy gondolom, hogy ezt fontos is kimondani, nem küldött el minket senki. Mi úgy gondoltuk, hogy mivel tizennégy éves korunk óta együtt töltjük a tanéveket, Dabasra is együtt jöttünk, akkor most együtt is fejezzük be ezt a munkát.
A családunk, a gyerekeink, a vejünk és már most a menyünk is, mindenki egyet is értett a döntésünkkel. Kicsit sajnálták, hogy véget ér a pedagógusi munkánk, mert tudták, hogy nagyon szeretjük. Sokat hallottak az iskolában végzett munkánkról, tudták, és tudják, hogy mennyire szeretünk tanítani, hogy ez nekünk nagyon fontos. De azt mondták, hogy ha így gondoljuk, legyen így, ők is ezt támogatják. Elég hosszú időt töltöttünk szinte megszakítás nélkül a pályán, úgy, hogy eddig másokért dolgoztunk. Lehet, hogy ennek egy kicsit patetikus hangzása van, de igaz. Ha lehet, most pihenjünk egy kicsit, és akkor meglátjuk, hogy hogyan folytatjuk. Nem tudom igazán, és most még nem érzem azt sem, hogy mennyire hiányzik majd az iskola, vagy hogy mennyire vágyunk majd vissza a kollégákhoz, és a diákokhoz. Én azt el tudom képzelni, hogy igen… De egyelőre tényleg jól érezzük magunkat itthon. Most nem kell arra koncentrálni, hogy akkor a következő évnek hogy is legyenek a feladatai, célja, hogy legyen a munkabeosztás, ütemezés, ütemterv, hogy ne maradjon ki semmi ami fontos.

- Mi okozta a legnagyobb meglepetést, és mi volt az, ami az elmúlt félév során a legjobban megviselt, mi volt az, amire nem voltál felkészülve, amire nem számítottál?

- Olyan, amire nem számítottam? Egy évvel ezelőtt ennek az igazgatóválasztásnak a kimenetelére igazán nem számítottam. Egy éve még csak azt tudtam, hogy lejár a megbízatásom, és annak tudatában is voltam. Nagyon szerettem volna levezető két évet kapni, hiszen az még a jogi keretekbe bőségesen belefért volna, és úgy gondolom, hogy az én kapacitásom is bőven bírta volna. Nem érzem ugyanis, hogy megöregedtem, azért, mert az éveim száma ennyi. Tehát jogi lehetőség lett volna a folytatásra, és erre biztatást is kaptam, oktatási oldalról. Persze, aztán december körül már tudtam, hogy nem biztos, hogy így lesz, és ennek a választásnak más kimenetele is lehet. Tavasszal, a pályázat kiírásakor, az eljárás során, és a döntés meghozatalkor már nem értek meglepetések, mert én magam elég racionális vagyok. Az hogy ez a racionalitás a matematika szakomból következik, vagy a matematika szakom következménye a racionalitás, azt még magammal sem tudtam tisztázni. De persze, megértettem, felfogtam, hogy vége van. Mindamellett néha az emberre mégiscsak hatnak az érzelmei, és vannak érzelmesebb, fáradtabb időszakaink, akkor egy kicsit én is másként éltem meg, de ezek már mind elmúltak. Még ha rövid idő telt is el, azért ezeket a dolgokat már elrendeztem magamban.

- Tudjuk, hogy az ilyen sorsfordító események érzelmileg is megterhelnek bennünket, kik vesznek körül most? Hogy fogadja a családod a döntéseidet?

- Igen, voltak nehéz periódusok, volt, amikor úgy éreztem, hogy talán valamit el akarnak tőlem venni, - amiről pontosan tudom, hogy nem az enyém. Valahol mégis, időnként nagy veszteségként éltem meg. Azt mondom, hogy ez normális, mert ha az ember valamit szeretett, és lelkesen csinált, azt elveszíteni, akkor is, ha az nem volt az övé igazán,  persze hogy fájdalmas dolog. Nem is titkolom, hogy néha fájt ...
A gyerekeink a döntésünket elfogadták, támogatták, mert tudják, az elkövetkező évek lehetőséget adnak arra, hogy ketten, mi együtt, egymással, meg a családdal is több időt töltsünk, mint eddig. Néhány nagyobb traumán átestünk az elmúlt időszakban, most örülünk annak, hogy ilyen szépen eljutottunk eddig a pontig, és innen legyen egy kicsit könnyebb az életünk, legyen több időnk egymásra, és a gyerekeinkre is. Ez egy kicsit nehéz lesz, mert ketten távolabb vannak, földrajzilag, és fizikailag is, de lelkileg, érzelmileg nagyon közel. Móni lányom és a férje Svájcban él, Péter fiam és a felesége, akik egy hónapja házasodtak össze, fogják majd, közvetlenül elviselni a nagy szeretetet és törődést.
A szüleim voltak nagyon aranyosak. Ők azt mondták, hogy amikor az ember hatvan éves, akkor hagyja a fiatalokat dolgozni, ő pihenjen inkább, mert dolgozott eleget. Ez azért volt számomra nagyon furcsa, mert ők nagyon keményen dolgoztak egész életükben. A pihenést persze nem semmittevésnek értették ők sem. A következő hónapok biztosan nem telnek el haszontalanul, mert a hosszú ideje halogatott ház körüli felújítások következnek, régi terveinket fogjuk megvalósítani. Mi magunk is szeretünk saját kezűleg kivitelezni dolgokat, és most meg tudjuk szervezni, tervezni, lebonyolítani ezeket is. Azt gondolom, hogy ez elég sok időt igénybe vesz, és nagyon kellemes lesz -  kicsit a hobbink is. Utána pedig majd meglátjuk.

- Mi fog a legjobban hiányozni ebben a megváltozott helyzetben?

- Legjobban biztosan a kollégák, és a gyerekek hiányoznak majd. Az iskolában eltöltött ötvenhárom év, nem csak a munkáról szól, hanem azokról az emberi kapcsolatokról is, amik eközben kialakultak. Persze a tanárokat, a kollégákat, meg a gyerekeket mondom, de mondhatnám a szülőket is, mert azt gondolom, hogy az utóbbi időben tényleg olyan jó kapcsolatot sikerült kialakítani sok emberrel, ezek majd biztosan hiányoznak.

- Mi jelentette a legnagyobb sikert számodra?

- Ezen sokat gondolkodtam. Azon, hogy mi volt az, ami miatt én sikeresnek tartom, és ami miatt azt mondhatom, hogy megérte, hogy ennyi időt töltöttem a pályán, tanárként és igazgatóként is. Vannak sikerek, és kudarcok is egy ilyen hosszú időszakban. Én azt tartottam a legfontosabbnak, hogy az iskolában nyugodt, kiegyensúlyozott munka folyjon, és ne attól legyen hangos a környék, hogy itt milyen viszonyban vannak a tanárok egymással. Nekem fontos volt, hogy kifelé is egy együtt gondolkodó, együtt dolgozó kollektíva arculata jelenjen meg, és ez meg is jelenhetett, mert ez így volt. Ha mást nem sikerült volna elérni, csak azt, hogy a helyzet ilyen módon konszolidálódott, és egy ilyen csapat alakult ki, már ez elég lett volna. Emellett, és lehet, hogy ennek a közös gondolkodásnak a következtében, tényleg nagyon szép eredményeket értünk el. Arról, hogy országos lista tizenötödik helyén szerepeltünk az utolsó mérés alkalmával a felvételi eredmények alapján, arról hogy országos versenyeken ilyen eredményeket értek el a diákjaink, én azt gondolom, hogy ennek a munkának, és ennek a támogató légkörnek volt köszönhető. Ezeket persze nem személyesen az igazgató éri el, hanem együtt a kollektíva, azok a tanárok, akik maguk is akarják, és megkapják a lehetőséget. Egyéni ambíciók nélkül ugyanis nem lehet eredményt elérni.
Nagy sikernek tartom még, a kétszintű érettségi első évben történő megszervezését. Annak a kétszintű érettséginek, ami országosan olyan sok gondot, és botrányt okozott, de a mi iskolánkban közös felkészüléssel, egyetértésben a diákokkal, szülőkkel, tanárokkal, mindenki megelégedésére sikerült megvalósítani. Nem csak átlageredményeiben, hanem következményeiben is a legjobbak között voltunk, mert egy nagyon jó csapat működött együtt, aki látta, tudta, hogy mit kell tenni, és meg is oldotta a feladatot jól. Nekem ez nagyon nagy élmény, és öröm volt akkor is, és az most is.
Ezekben a szép eredményekben benne van az is, hogy a nyolcosztályos gimnázium eredményei az én igazgatásom alatt kezdtek beérni. A tantervek elkészítésében, a nyolcosztályos gimnázium beindításában magam is részt vettem tanárként. Igazgatóként az első nyolcosztályos érettségi volt az igazi megmérettetés 1998-ban. A közvetlen részvétel a felkészítésben, és az érettségi lebonyolításában igazán szép feladat volt. A szintvizsgák bevezetése szintén az én vezetésem alatt történt, pontosan abból a célból, hogy az érettségi alá dolgozzunk. Azt gondolom, hogy a szintvizsgáztatás nagyon be is vált. Vitatják a kollégák is, hogy jó-e, és kell-e. Mindenki tudja, hogy a szintvizsgáknak nem az a lényege, hogy a gyerekeket gyötörjük, hanem hogy szokják a légkört és a vizsgaszituációt, hogy amikor már élesben megy, akkor majd tudják, hogy mire kell számítani. Azt gondolom, hogy a szülők is azért voltak partnerek ebben, mert megértették, hogy ugyan egy kicsit kellemetlen a tanév végi vizsga, de a célja az nagyon tisztességes, és a hozadéka pedig nagyon pozitív.
Az iskolát, az igazgatói munkát a „csúcson” adom át. A gimnázium 43 éves fennállása alatt az utóbbi években értük el a legmagasabb iskolai tanulmányi átlagot, érettségi átlagot, a legjobb főiskolai-egyetemi felvételi arányt, a legtöbb nyelvvizsgát, a legkiemelkedőbb versenyeredményeket.


- Emlékszem a tanévzárón elhangzott búcsúzó szavaidra, melyből a nyugalom a szeretet, a megértés, és az elfogadás sugárzott. Remélem, hogy pedagógusként viszontlátunk, és remélem, hogy a tanítás öröme, sikerei, a mindennapok küzdelmei még ugyanolyan kihívást jelentenek számodra az elkövetkező szeptemberek valamelyikében. Tudnod kell, a diákok visszavárnak, és az iskolacsengő neked is szól…

- Erre csak a saját szándékaimat tudom mondani, a lehetőségeket más tudja majd adni, ha úgy gondolja. Ha hívnak, visszamegyünk. De vannak terveink arra az esetre is, ha ez nem következne be. Tervezem a tehetséggondozást, mert mielőtt igazgató lettem, a mindennapos tanítás mellett az egyik kedvencem a matematika fakultációs csoport, a matematika egyetemi felvételire való felkészítés volt. Amit még nagyon szerettem, a kicsik tehetséggondozása, versenyre készítése. Matematikából nagyon nehéz a gyerekeket úgy felkészíteni, hogy országos szinten tudjanak komolyabb verseny-eredményt elérni, de ha a célunk csak annyi, hogy majd nagyobb tudással, egy jobban kiművelt tehetséggel boldoguljanak, egyetemen, főiskolán, az már elég szép eredmény. Mielőtt én Gyónról eljöttem, hét-nyolc-kilenc éves gyerekekkel foglalkoztam. Azóta is szeretném megnézni, hogy ha korán kezdjük a tehetség kiépítését, fejlesztését, akkor milyen eredményeket lehet elérni. Azt hogy ennek mi lesz a kerete, milyen lehetőségeim lesznek, az még később fog kiderülni. Ezek nem álmok, kész terveim vannak, és tudom, hogy ha ilyen kicsikkel foglalkozom, az nekem is nagy  öröm, számomra is nagy élmény lesz. Ezen felül az akkreditált tehetséggondozás, egy új terület, egy új lehetőség, amely nem kapcsolódik iskolához, és itt a térségben nincs kialakult rendje. Nagyon jól esett, hogy volt kollégáim azt mondták, hogy akármilyen terveim vannak is a következő időszakra, azok olyanok legyenek, amelyek gyerekekhez kapcsolódnak, mert mi, akik ennyi időt töltöttünk el a pedagógusi pályán csak a gyerekek tanításában, nevelésében, a velük való foglalkozásban tudjuk az örömünket megtalálni.

Rácz Judit

 
 

vissza az előző oldalra