A „Jójjárt” Fajt Benő

A skóciai Inverness városa és Újhartyán közötti, nagyjából négyezer-ötszáz kilométernyi távolság kerékpáron való megtételére vállalkozott, az idén negyvenkilencedik évében járó újhartyáni Fajt Benő, akit mindenki „Jójjárt” Benőként emleget a faluban.
Hat defektje volt az út során, kétszer kellett külső gumit cserélnie és egyszer pedig az egyik pedált. Tavaly nyáron Párizsból kerekezett haza, ahová a barátai vitték ki autóval.
Most is, ugyanúgy, mint tavaly Párizsból, mindenféle háttértámogatás, nyelvtudás nélkül, egyedül, egyszál biciklivel tette meg a távolságot. Az útvonal Skóciától, Anglia déli részéig, majd Franciaország, Svájc, Bázel érintésével, Olaszország, Velence, Triest, Ljubljana, Letenye, Nagykanizsa, Gárdony, Újhartyán.

„A dolog egyszerű. A tavalyi évben lehetetlen dolognak tartottam, hogy haza lehet Párizsból két hét alatt érni kerékpárral. Valahol hallottam, hogy négy egyetemista ezt megtette, meg akartam győződni róla, hogy igaz-e. Kiderült, hogy meg lehet tenni ezt az utat, nekem is sikerült. Amikor már Magyarországra értem, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy kell nekem egy másik cél, amit nem mások választanak ki, hanem én magam, nem mások után megyek, hanem én magam találom ki. Akkor döntöttem el, hogy északi irányba, Angliába fogok menni legközelebb. Pontosan nem tudtam merre, mert kicsit szegényes volt a földrajzi tudásom, de amikor utánanéztem, akkor rájöttem, hogy az a szó, hogy Loch Ness, többeknek ismerős. Elkezdtem tervezgetni, hogy akkor legyen Loch Ness a kiinduló állomás, aztán elmegyek Loch Nesstől Glasgow-ig az Ír tenger partjáig, onnan vissza Skócia másik tengerpartjára, Edinburghba…Sok kalanddal, sok esővel fűszerezve lejöttem Londonig. Innen a Salisbury fensíkra, a Stonehenge szikláihoz vezetett az utam, amik sajnos körbe vannak kerítve, nem lehet közel menni a sziklákhoz, és ez egy kicsit csalódással töltött el.


Londonról még annyit, hogy sokszor mondjuk, Budapest Londonhoz képest csak egy kis porszem. Képzeljék el, hogy már harminc kilométert mentem a városban, gondoltam hamarosan átmegyek rajta, amikor valakit megkérdeztem, és mondta, hogy menjek csak erre tovább, és még tíz kilométer múlva érem csak el a városközpontot. Londonból éjszaka indultam tovább, mert amit szerettem volna látni, mindent megnéztem késő estig. Kicsit nyomasztó volt számomra a város nagysága, ezért minél hamarabb ki akartam jutni onnan.


El is indultam, és megrándult a bal lábam, valami iszonyatosan szúrt a bal térdemben. Mivel hogy két lába van az embernek, ilyenkor az egyiket csak lógatja, a másikkal pedig teker tovább. Jobb lábbal tekertem két napig, akkor is tartottam a napi százötven kilométert. De ennek is megvolt a visszavágója, mert mire átértem Franciaországba, addigra a jobb lábam kezdett el fájni, ínhúzódásom volt. Szerencsére tíz nap után magától meggyógyult a jobb lábam is.


Angliában Poole városában szálltam hajóra, Franciaországban pedig Cherbourg-ban értem partot. Ahogy Napóleon lovasszobránál megálltam, újra elkezdett esni az eső, és három napig szakadó esőben és szembe szélben kerekeztem Normandián át. Napi százötven kilométert kellett megtennem, ezt a célt tűztem ki magamnak. A Loire folyó torkolatánál, St. Nazaire-nél Bázel irányába, Svájcnak fordultam. A magam által megszabott tíz napot sikerült tartani. Amit én láttam eddig Európából, azok közül Svájc volt a legszebb. Reggel hattól délután kettőig csak felfelé mentem a Szent Gotthárd hágón, ötven-száz méter látótávolság mellett, ködben. Lefelé természetesen élmény volt gurulni, több mint háromnegyed órán keresztül. Amikor idegen helyen vagyok, idegen emberek között, és kérdezek valamit, - nyelvismeret hiányában - a legegyszerűbbnek tartom, a másik ember szemébe nézve kiolvasni, hogy mit gondol, akar-e segíteni, vajon jó úton járok-e.

Kalandokban bőven volt részem. Skóciába egy szál rövidnadrágban érkeztem meg repülővel, az ottani tíz-tizenöt fok, és a heves esőzés nem igen kedvezett terveim megvalósításának. Az itthon vásárolt térképek odakint használhatatlanok voltak. Mire vettem térképet, elhagytam a szemüvegemet. Két nap után tudtam venni egy nagyítót, hogy lássak valamit a térképből. Mert, ugye ha autóval eltévedünk, csak néhány percig tart vissza fordulni. De ha kerékpárral van az ember, nagyon kell figyelnie a táblákat, mert ha csak öt kilométert megy is a rossz úton, az rögtön tíz lesz, ha vissza kell fordulni. Persze látnivaló mindenütt akad. Az ember csak ámul a sok szépség láttán. Én is sokszor leugrottam a biciklimről, hogy na ezt egy kicsit közelebbről is megnézem… Ilyenkor a térkép, a nagyító, mind útban van. Így veszett el a nagyítóm is, de már nem bosszankodtam, két nap után már nem hiányzott, nélküle is tudtam olvasni a térképet, a sok látnivalótól még a szemem is megerősödött.


Bázelben vártak engem az előre megbeszéltek szerint újhartyánból elszármazott ismerősök. Amikor először telefonon hívtuk egymást, még jó harminc kilométer távolságra voltam tőlük. Irányítottak, merre menjek, hol forduljak le, milyen tájékozódási pontokat találok. Nagyon jól is ment minden, amíg már csak öt kilométer volt köztünk a távolság.  És akkor lemerült a telefonom… Se pontos cím, se kapcsolat, se lehetőség a telefon feltöltésére.  Először igazán elkeseredtem... Aztán kis idő múlva, - néhány fatörzsre mért erőteljes rúgás segített megnyugodni, a fákat azóta is sajnálom-,  úgy döntöttem, az út ott van előttem, megyek tovább.  Svájcot két és fél nap alatt leküzdöttem, és Olaszország felé vettem az irányt, Velence irányába. Kerékpárral bejárni Velencét kissé bonyolult dolog, ugyanis rettentő sok a híd, amin lépcső vezet át. Itthon lemértük a kerékpárt, negyvenöt kilogramm volt, amihez kint hozzájárult az üdítők és egyéb folyadékok súlya, amikkel felpakoltam, tehát majdnem ötven kilogramm. Minden hídon át kellett vinnem a kerékpárt. Hááát…   a végén már majdnem ismertek Velencében, annyira kevesen járnak biciklivel arra.


Velencéből fél egykor értem ki a triesti útra, Triest innen százötvennyolc kilométere van. Aznap délután még százharminc kilométert tettem meg.
Szlovénia hegyes rész volt, amire nem számoltam. Triestből kiérve egy órát gyalogoltam a meredek hegynek, mert a legkisebb fokozaton sem bírtam felfelé tekerni. Ilyenkor egy dolog segít csak, jó nagyokat lépni, és tolni a kerékpárt.
Minden nap megtettem a magam által kiállított távolságot és ez mindig jó érzéssel töltött el, mert minden méter Újhartyánhoz hozott közelebb. Szlovéniából Maribor irányába, majd Horvátországba, és onnan Nagykanizsa felé vettem az irányt. És már itthon is vagyok…


Tegnap volt még egy kis problémám, mivel nagy volt a meleg, és már éreztem, hogy nagyon közel vagyok, egy kicsit sörözgettem. Mivel már egy hónapja nem ittam alkoholt, bizony igen megviselt. Annyira, hogy menet közben egy parkban le kellett feküdnöm… Nem a dicsőségemre válik, de talán elnézhető… Sőt, itthon Magyarországon történt az is, hogy eltévedtem, és negyven kilométeres kerülőt tettem. De semmit sem bánok. Teljesítettem a magam által kitűzött célt. A négy hét alatt háromszor aludtam kempingben. A többi éjszakát az út mellett felállított sátorban töltöttem el. Az emberek mindenütt nagyon barátságosan fogadtak. És nem kellett ahhoz sem a nyelvtudás, ha bármire szükségem volt, a kérést mindenki megértette, és segíteni szívesen segített mindenki.

Sokan kérdezik, hogy mennyibe van nekem ez az út, biztos gazdag vagyok, hogy ilyen helyekre elmehetek. Mindig azt mondom, engem a dohánygyárak támogatnak. Mert egyáltalán nem dohányzom, és az így megspórolt pénzemen egy évben egyszer világgá megyek. Ezt bárki megteheti. Félreteszi azt, amit cigarettára költene, összeszedi azt a kevés holmit, amire az úton szüksége lehet, és elindul. Nem olyan bonyolult ez, biztos vagyok benne, hogy Újhartyánon, és másutt is, nagyon sok olyan ember van, aki szintén meg tudná tenni… És igaz, így gazdagabb is leszek. Élménnyel, tapasztalattal, ismeretekkel, amiket út közben szerzek. És bátran mondhatják a faluban is, hogy tudod, a Benő, a „Jóljárt” Benő. Mert én aztán igazán jól jártam. "

 

lejegyezte: Rácz Judit

 

 

 

vissza az előző oldalra