Valahol Európában

Tóth Árpád barátom (budapesti lakos), évek óta jár Szlovákiába, hogy a csábi Szeder Fábián kórus repertoárját igazítsa, igazgassa, művészeti szempontból vezesse.
Az egyik hétvégén egy kulturális szemlén szerepeltek. Kisegítőnek hívott bennünket Árpi (helyi nyelvjárásban: órpi:), mert éppen kevesen voltak, így kerültünk el Szlovákiába párommal.
Csáb a negyedik-ötödik település a balassagyarmati határátkelőhely után, az utolsó falu, ahol még a magyarok többségben élnek. Különleges palóc tájszólásuk és nyíltságuk nagy élményt jelentett számunkra. Rögtön befogadtak bennünket, boldogan énekeltünk és mókáztunk együtt. A gyönyörű kedves hegyekkel körbezárt vidéken egy nagyon baráti, egymást rendkívül szerető társaságot ismertünk meg. Találkozásaink alkalmával sosem láttuk rajtuk azt, amit az erre érzékenyebb hazaiak gondolnak felőlük, hogy szegény szlovákiai – határon túli – magyarok! Együtt, sőt benne élnek. Nem panaszkodnak azonnal (nem úgy, mint idehaza: hol az egyiket, hol a másikat szidjuk, s siránkozunk az egyik-másik központi intézkedésen, vagy helyi eseményen). Őszintén keresték a barátságunkat, a tekintetünket fürkészték, hogyan érezzük magunkat náluk. Nem voltunk (fő)városiak, nagymagyarok, bezzegek, nem voltunk ufók, vagy turisták. Nem kérdezték, kire szavaznánk, kihez húzunk, s nem is volt egyértelmű számukra semmi. Egyszerűen és gazdagon fogadtak. Azonnal befogadtak.
Ha van is olyan közöttük, akinek nincsen kristálytiszta hangja, vagy a modora nem éppen társaságba illő, akkor sem közösítik ki őt. Arra gondoltam, hogy több itthoni társaságban valami szabályt keresnénk, miként zárhatnánk ki, miként lehetne kibulizni, hogy ő ne részesüljön abban, ami nekem/nekünk nagy élmény és siker. Nem tapasztaltam ilyet. Egyöntetűen elfogadják a helyzetet, s énekelnek, szerveznek programokat közösen. Ha nincs ott valamelyikőjük, akkor mindenki érzi a hiányát, s rákérdez, vagy egyszerűen tudnak róla.
Rengeteget beszélgettünk az életükről, hogy mennyire természetes és szükségszerű az asszimiláció, hogy a fiatal szülők inkább már szlovák óvodába, iskolába íratják csemetéiket. Nem véletlenül, mert ha nincs éppen magyar nyelvű általános iskola a közelben, akkor a szlovák iskolában nem elég, hogy végig kell ülnie a kissrácnak az órát, de még nem is sokat ért belőle, mert otthon eddig csak magyarul beszéltek. S bizony megesik, hogy a tanító néni olykor-olykor valahogyan mégiscsak szigorúbb a szlovákul nem beszélő gyermekekkel. A középiskolában és egyetemen is az igazán komoly képzés szlovák nyelven bír folyni, hiszen a magyar nyelvű ambiciózus oktatók közül a jobbak inkább Magyarországon próbálnak szerencsét. Ne vegye senki ezt hátrányos megkülönböztetésnek, akikkel beszélgettem, azok így látták. Az ott élő – általunk megismert – kórusközösség pedig a dalokban megéli azt a mérhetetlen szabadságot és biztatást, amire a hegyekkel, határvonallal körbezárt népcsoportnak igen nagy szüksége adódik.
A kulturális szemlére vitt műsoron magyar és szlovák szerzők művei, meg spirituálé, meg mindenféle jó muzsika szólt. Kérdésemre, hogy az Égi Szűz Mária dal miért került be a műsorba, Árpi felelte, mert olyan magyar lelkületű. (ti.: Mária a magyarok védőszentje – " Szt. István ajánlásával")
Bizony, meg is éreztem, milyen fontos a darabválasztás egy olyan szemlén, ahol már picit távolabb vagyunk a magyar-szlovák határtól, és javarészt szlovák kórusokkal és népekkel telik meg a templom. A darab egyszál/unisono pianóból növi ki magát sorról sorra a többszólamú forte, s a záró tetőfokon megszólal a leghangosabb könyörgés: "ne hagyj el Mária". És egyszer csak ránk köszönt a katarzis egy másik szálon is: az utolsó 2 ütemben odakint megnyílik az ég, és őrületes robajjal mennydörgés rázza meg a templom ablakait. Talán jég is esik, bezúg a viharos szél az ajtórésen, ablaknál, és kitart az égi tombolás a taps végéig. A következő műsorszámra csend honol a templomban és kívül.
Majdnem ájultan summázzuk magunkban a dal mondandóját és az égi megerősítést.
Árpi utána mondja, nos, ezért jó, hogy eljöttetek, s magatok is átéltétek, mert ezzel a csábi kórussal mindig történik valami ilyesmi, s nem is hinnétek el.

Budapest, 2006. december

Street Gábor