Kocsír Anikó - "Nem csinálok semmit!"

„Neem, nem fogok segíteni semmiben, de tényleg! Ne is hívjatok, és egyáltalán, értsétek meg, vizsgaidőszak van, egyik vizsgáról esek be a másikra, nem érek rá segíteni futónapot szervezni, se másra. Különben is zavarna, ha csak úgy egy picit segítenék. Vagy átlátok mindent, vagy semmit. Tehát marad a semmi.” Kb. ilyen elhatározásra jutottam a futónap szervezésének első fázisaiban, és tartottam is magam az elhatározásomhoz, egészen addig, amíg túl nem lettem egy undorító vizsgán, és akkor jött egy fél napos fellélegzés, hogy még négy napom van a következőig.  Gyorsan el is kezdtem boldogítani minden dabasi internetező ismerősömet, és szétküldtem a futónapos meghívót, majd megkérdezem Juditot, hogy áll a szervezés. „Jól, jól, holnap megbeszélés, gyereee!” Végül is, az a pár óra, igazán semmiség. Elmentem megbeszélni. Na, jó legyen, segítek majd a helyszínen is, győztem meg magam, de csak egy igazán picit, két órát maximum, aztán tanulás.

Itt kis filmszakadás, és a következő észbekapásom már a rendezvényt megelőző napon volt, amikor is az irodában pötyögtem egy direkt erre a célra kifejlesztett programba az előregisztráltak adatait. Na, remek vagyok, sikerült megint beszerveződnöm, pedig holnap futónap és holnapután van a nonprofit vizsga. De ez annyira nonszensz. Üljek le nonprofit szervezetek működési mechanizmusát tanulni, mikor inkább együtt is működhetnék egy nonprofit szervezettel? Nagy dilemma.

De még semmi nincs veszve, délután, meg éjjel tanulni fogok. Mondanom sem kell, ezen rövid távú céljaim is meghiúsultak, nem részletezném miképp történt az eset, elég legyen annyi, hogy éjfélkor már Hugi és Anya humán erőforrását is igénybe véve tűzdeltem biztosítótűket a különböző sorszámú rajtkártyákra. Apa kissé ingerülten meg is jegyezte, hogy szerencsére nincs kutyánk, mert őt is bevonnám a szervezkedéseimbe.

Hajnalban kelés, és ki korán kel, az látja ám, hogy szakad az eső. Óh, már megérte enynyit görcsölni. Mindegy, nem ijedünk meg egy kis szakadó esőtől, ugyan már.

Kipakoltuk a sok száz zöld pólót, a regisztrációs pultot, a vonalkód leolvasót, a fogalmam sincs miket még, de sokáig tartott, mégis ez után, azt feltételeztük, hogy minden a helyén van.

Jött is sok ember, szólt a zene, és az elején még nagyon türelmes volt minden pólóosztogató lány is.  Egy darabig, mert természetesen megérkeztek a komplikáltabb esetek is. Ilyen volt például az a lány, akinek háta mögött már kb. ötszáz zöld dabasos- egyenpólós egység várta az indulást. Ő teljesen komolyan a következő kéréssel fordult hozzánk: „Helló, egy sárga M-es pólót szeretnék!” Szóval sárgát, az remek. De ezt még tovább sikerült fokozni az „Oh, köszi, és merre találom a próbafülkét?” – kérdésével.

 Egy idő után feltűnt egyébként, hogy rosszul vannak csomagolva a pólók, nem méret szerint, ahogy logikusnak tűnt, de ez is megoldódott. És miután mindenki regisztrált, kiosztottunk a rengeteg ZÖLD pólót, felragasztgattuk a gyerkőcök kezére a karszalagot, feltűzdeltük a vonalkóddal és négy darab biztosítótűvel ellátott rajtkártyákat, na akkor, abban a percben megint elkezdett esni, az a csodálatos eső. Éljen, éljen!

Persze, örökké nem eshet, ezért gondoltuk, várunk picit a rajttal. El is állt az eső, és mindenki rákészült a bemelegítésre, mikor derült ég nélkül, de villámcsapásként, rejtélyes körülmények között eldördült a rajtpisztoly. A műsorvezető fiú sem értette a rendszert, hogy miért nem az történik, amit ő bemond. Sebaj, a nem értéssel nem volt egyedül!

Az első öt befutó után a vonalkódos-csippantós-ultramodern leolvasórendszer elkezdett nem működni. Miért is működött volna, ha egyszer el is romolhat. Innentől kaotikus állapotok uralkodtak a regisztrálás körül. Nem is emlékszem sok dologra, csak arra, hogy hangosan és nagyon gyorsan kiabáltam a befutók rajtszámát, amiket Nándor halkan és nagyon gyorsan rögzített a gépbe. Ő még hitt az elektronikában. De egy kisfiú itt is mosolyt csalt az arcunkra (bár lehet, ezt a helyszínen vicsorításnak értékelte). A pólók kiosztásánál mindenkinek elmondtuk, hogy zöld szalagot a kézre ragaszt, rajtkártyát a pólóra tűz (a négy biztosítótű segítségével). A kisfiú befutásakor a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

„- Hol a karszalagod? - A zsebemben. - És hol a rajtkártyád? -  A hátizsákomban. -  És hol a hátizsákod? -   A kocsiban.” Ő volt a futónap számomra leghumorosabb figurája.

Lassan azért megoldódtak a dolgok, és mindenki, aki nagyon ügyes volt, megkapta, amit meg kellett kapnia. Hugi a náthát, sokan érmeket, biciklit, mindenki pólót, üdítőt, és remélem kellemes, emlékezetes pillanatokat.

A fenti nagymértékű cinizmus ellenére, számomra is voltak igazán jó dolgok a napban. A zene például jó volt, meg a hangosítás is, de minden „kiegészítő”dolog tetszett (a trambulin, a segway, a streetball, a motoros bemutató). Az is nagyon jó volt, hogy ilyen sokan eljöttek, eljöttetek.

Nem tetszett viszont a másnap reggeli vizsga. A tanárnőt egy cseppet sem érdekelte, csodálatos zöld karszalagom. Arra sem volt kíváncsi, hogy nálunk a futónapon minden piros, redező-pólós, néha idegbetegnek tűnő civil arra áldozza szabadidejének jelentős részét, hogy színesítse, gazdagítsa a városunkban élők lehetőségeit. Hogy milyen sokan eljöttek azért, mert egy napot közösségben akartak eltölteni. Hogy azóta is mennyien kattintanak a www.patriota.hu  oldalra, azzal a tudattal, hogy ők is részesei voltak a képeken látható hömpölygő tömegnek. Mindegy, így is jó jegyet kaptam, bár sokkal büszkébb vagyok arra, hogy ilyen kis nonprofit, civil, közösségi pezsgés van itt Dabason, mint arra, hogy tudom, mit tartalmaz egy közhasznúsági jelentés.

vissza az előző oldalra