Papné Gogolák Márta - Szerepeim

Csörög a vekker. Már fél hét lenne…? Nem akaródzik felkelni. Álmosan oldalt pislogok. Férjem még békésen szendereg. Sóhajtva egy puszit lehelek az arcára (ó, az odaadó hitves!), és kötelességtudóan kikászálódom az ágyból. Fürdőszoba, öltözködés, reggeli készítés, szokásos teendők. Hű! Hét óra, fel kell ébresztenem a lányomat. Fel a lépcsőn újra. Jót tesz a keringésnek és az ellustult izmoknak, biztatom magam. Gyengéd cirógatás és ébresztgetés után gyermekem rám, a szülőanyjára hunyorog. Kettesben töltjük a röpke időt fél nyolcig, majd egyszerre indulunk útnak. Munkahelyemre szinte be sem érek, s már körülvesznek tanítványaim mondandójukkal, kéréseikkel, problémáikkal. Igaz, régen nem viselek fehér iskolaköpenyt, máris tanító nénivé változtam. S ez tart egészen addig, míg az utolsó teendőim után a naplót a helyére téve haza nem indulok.

Otthon az udvaron apukám vár, egész nap egyedül volt, kertészkedett. Sajgó derekát egyengetve örömmel meséli a lányának, hogy milyen nagy már a borsó, s virágzik az eper is a veteményeskertben. Délután – némi pihenés, újság olvasás után – jó háziasszonyhoz méltón nekilátok a bevásárlás, mosás, mosogatás, rendrakás mindennapi feladatának.

Ma kéne egy kis pogácsát is sütni – kapok észbe – hiszen alkonyattájt beugranak egy kávéra a lányok. Barátnőként én vagyok a soros vendéglátó. Igyekeznem kell, mert még néhány javításra szoruló cikk is vár a számítógépben, vagy ronthatom a szemem éjszaka, ha meg akarok felelni fűszerkesztői feladataimnak is. Hétvégén ugyanis nem érek rá. Versmondást vállaltam egy rendezvényen. Napok óta izgulok, hiába a készülés, a több évtizedes tapasztalat, rutin.

Állok a pódiumon, s mikor farkasszemet nézek a nézőtérrel, egy pillanatig azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lány. Aztán átlényegít a versmondás varázsa, s a zsongó hangok burokként körbevesznek.

A zúgó taps repeszti csak szét ezt a burát, s ámulva térek vissza a valóság talajára. Néhány perc volt a varázslat, addig csak versmondó voltam.

Ez mind én vagyok. Ezek az én szerepeim. Hol jobban, hol kevésbé töltöm ki őket, s ők engem. Ha igazán jól akarom, tudom csinálni, akkor nem vegyítem szerepeimet. S abban a feladatban csak feleség, anya, munkatárs, gyermek, barátnő, testvér, stb. vagyok. Ha bármelyik szerepembe belopódzik egy másik, - pl. tanítónőként a gyerekem nevelésének gondjai nyomasztanak, vagy sürgő-forgó háziasszonyi tüsténkedésem közepette a házastársi vitán töröm a fejem, - már nem tudok teljes valómmal az eredeti feladatra koncentrálni, nem vagyok szerepemben jelen egészen, nem is tudom a maximumot nyújtani, sem pedig élvezetet lelni benne. Ezen kívül így tudom csak megvalósítani azt, hogy az egyik szerepemben szerzett sérelmeket ne vigyem át egy másik szerepembe.

vissza az előző oldalra