Magyar Norbert - ZeneAkadémia

Suhanok hazafelé a munkából, és városunk utcáinak új színfoltjain tűnődöm. Kétszínű sémából nyomtatott A3-as méretű plakátok (zöld-fehér, vagy sárga-fehér- de biztos lesz majd piros fehér is) melyek nemrégiben nyílt zenés szórakozóhelyeinket hirdetik. Az elmúlt években egy diszkónk se volt, most meg rögtön itt van kettő, sőt!

Az időzítés egyébként remek, ráadásul még némi szerencse is társul a klubokat nyitogató tulajdonosokhoz, hiszen a választási kampány nemrég minden etikai kódot felülírt, és az egyébként gyér számban (négy-öt) helyen létező hivatalos hirdetőtáblákon túl most minden oszlopra, fára, buszmegállóra, telefonfülkére, és egyéb elképzelhetetlen helyekre is ragaszthatunk a pártok után szabadon. Ennek megfelelően ott is van minden helyen a Közép-Amerikából importált névvel harcba induló klub plakátja, noha biztosra veszem, hogy ezért, vagy, mert hogy tequilát is árulnak, még egyetlen hispano sem fog a péntek esti rendezvényeken megjelenni, de hát végül is valamilyen design-ra rá kell menni, nemde? A másik kulcsfontosságú szórakozóhelyünk, egy régi faluházból táncparketté avanzsált Űr klub, melynek közönsége nagyjából meg is egyezik az elsőként említettével, ami a 14-18 év közötti korosztályra tehető. E felett már kicsit ciki is ilyen helyekre bemenni, hacsak nem kíváncsiságból vagy nosztalgia gyanánt, hiszen annak idején a mostani huszonéves generáció számos tagja megfordult az akkor működő Motel Diszkóban, ami bizonyos időszakokban néha még egész jól is teljesített, ahhoz képest, hogy az efféle létesítmények nem épp a legigényesebb zenei ízlést közvetíteni hivatottak, hanem inkább az össznépi falusi alkoholmámoros lebutulást elősegíteni szombat esténként, ahol azért szól valamilyen zene is.

Akkoriban ugyanis más lehetőség nem nagyon volt a szórakozásra, habár próbáltuk kerülni az elkerülhetetlent, és az ország más tájegységeire látogattunk hétvégenként, ha módunk volt rá, ám egyszer-egyszer mégis sikerült kikötnünk híres Dabasi diszkónkban.

Aztán, mikor a hosszú vergődés után végül megszűnt, maradt utána a légüres tér, főleg az említett korosztály számára, akik most duplán megkaphatják, amire vágynak, s habár manapság már léteznek alternatívák, ennél igényesebb elektronikus tánczenei rendezvényekre (főleg a fővárosban, de egyre inkább vidéken is), ezt a korosztályt úgy látszik kötelező jelleggel behúzza a diszkó. De talán nem is olyan nagy baj ez, hiszen mindenkinek jót tesz, ha a helyén marad, a diszkós a diszkóban, a breakes, drum & bass-es, minimálos, goás (stb), meg az arra kijelölt és szervezett helyeken. Aztán ezen lehet vitázni még, mert hiszen a most felnövő nemzedék zenei ízlését mégis csak terelni kell valamilyen irányba, és velem egyetemben ezt néhányan felelősségünknek is érezzük, ám az új szuperklubok most elhappolják a lehetőséget, hogy bemutassuk az "újoncoknak", milyen színes is a zenei paletta, és nem csak a csujjogatós techno vagy a lakodalmas slágerhouse létezik, és az sem biztos, hogy "spájdögoszt" az isten. Más elektronikus műfajok iránt elfogultak szerint viszont még mindig jobb, hogy a tizenévesek ezt hallgatják, hiszen ez legalább mégis elektronikus, és ebből kiindulva már csak jobb irányba fejlődhetnek, és nem a Fekete Pákó kazettáknál kötnek ki a vásárban. Ez is igaz, hiszen annak idején mi is Dr. Alban, a Technotronic és 2 Unlimited velős munkásságán edződtünk, most meg olyan zenéket hallgatunk, amelyek csak a jövő félévben fognak megjelenni.

Az eredményt tehát megint az idő hivatott eldönteni, mert bizonyára lesznek, akik megtalálják az utat az elgondolkodtatóbb zenék felé, mások elsodródnak az élőzene irányába, sokan pedig mindent összekeverve mindenevő vájt fülűek lesznek. De most még ennek a rétegnek megadatik a lehetőség, hogy kiforratlanságát olyan mederbe terelje, ami számára örömet okoz. Legyen az egyen kaptafára készült, dögösnek és trendinek álcázott, egyszer már befutott slágerekből lelopott hangmintákból épülő, a mai fiataloknak azonban az újdonság erejével ható tucat zene, avagy ennek ellentéte, az előremutató, elgondolkodtató, különleges szerkezetű- és lelkületű egyedi zenék összessége, amelyek azonban gyakran válnak a zenei sznobizmus arculatává. Mi a magunk részéről mindent megteszünk, hogy bebizonyítsuk: városunkban és vonzáskörzetében is jelentős igény létezik az egyedi műfajok irányt. Erről meg is győződhettek június 17-én szombaton, a Halász Móricz Kúria mögötti liget táncparkettjén.

Lemezajánló:

Tankcsapda -

ú

Mindenki vár valamit

Bajban vagyok én ezzel a Tankcsapda kérdéssel. Ráadásul többszörösen is. Egyrészt már tíz éve követem az együttes pályafutását, mindig a megjelenés hetén megveszem az aktuális lemezüket, és biztos, hogy egy évben legalább egyszer megjelenek valahol egy koncertjükön – mondhatni tehát átlagos Tankcsapdarajongó vagyok, ám mégis keserű nosztalgiával kellett megvennem új korongjukat. Hogy miért? Elszállt felettem az idő.

Ez a kijelentés persze kacagás tárgyát is képezhetné idősebb kollégáim körében, ám az én korosztályom „Tankcsapdásai”, meg úgy általában véve a kilencvenes évek végén az Music TV-n felnövő generáció nagyon is tudja, miről beszélek, de az együttestől elvonatkoztatva ez bizonyára minden zeneszerető embernél megjelenik, aki hasonlóan tág intervallumban követi végig adott kedvence pályáját. Hiszen ennyi idő alatt kedvencünk tevékenysége több korszakra is lebontható, aztán attól függően, hogy ki mikor “kapcsolódott be”, mindenkinek mást mond a történet. Az én történetem valahol az elején kezdődik, amikor a banda már kezdett felfejlődni az ismeretlenség mocsarából, és teljes erőbedobással küzdött az ismertségért. Ez a kezdeti korszak termeli ki a Punk ’n’ Roll / Legjobb Méreg / Jönnek a Férgek szupertriót, mely lemezek megjelenéskor még egészen más cipőben járt a hazai zeneszemlélet, és bár annak idején én alapvetően hip-hop orientált voltam, és az amerikai underground kultúrát szívtam magamba mindenestül, mégis megfogtak ezek az egyszerűen megírt, velős szövegek, így hát a banda elkötelezett hívévé váltam. (Kaptam is a bőgatyásoktól rendesen). Az ismertség korszaka ekkor köszön be a zenekar tagjainak életébe (azóta a Jönnek a Férgek platinalemez lett), és jönnek a hallhatóan jobb körülmények között készült albumok: Ember Tervez, Konnektor 567, Ha zajt akartok, Agyarország. , melyek számomra a kidolgozottság, a profizmus alaptételei. Aztán valami megváltozott, mert közben hat-hét évvel idősebb lettem, és leginkább az elektronikus zenék felé vettem az irányt, s habár a Tankcsapda megmaradt, már nem tudta ugyanazt adni.

Olyannyira, hogy előző lemezüket (Élni vagy Égni) nagyjából egyszer hallgattam végig (pedig még egy raszta fazon is van a borítón), mert egyszerűen képtelen voltam azonosulni vele. Az eladások persze rám cáfoltak, több dal is slágerlistás lett az albumról, ami persze nem jelenti azt, hogy tévedtem, egyszerűen csak az együttes menő lett, trendi lett az időközben felnőtt, neorockerekké avanzsált tizenévesek körében, akik az amcsi műanyagpunk mellett némi hazai ízre is vágytak. Megkapták, meg a Tankcsapda is, hogy elüzletiesedett, meg, hogy nem ugyanaz már, mint régen. Nem ugyanaz. Nem is lehet ugyanaz. Változik az együttes, változik a közönség, és a kettőnek alkalmazkodni kell egymáshoz. A Tankcsapda már nem énekelheti el ugyanazt a mondanivalót századszorra, mint tíz éve, mint ahogy az akkori tizennyolc évesekből is huszonnyolc évesek lettek, és már nem feltétlenül állnak neki pogózni a tánctér közepén.

Ebből a szempontból tekintve az új lemez igenis jó, az előzőt meg felejtsük el, és süllyesszük el a Viva Tv raktárában. Persze a Mindenki vár valamit is hagy némi kívánnivalót maga után, de korántsem olyan vészes. Az alapok jól szólnak, a témák amolyan „vissza a gyökerekhez”, ami tényleg jót tesz a hangzásnak, mert a régi rajongóknak ez kell, az újaknak meg mindegy. Ami még kicsit lehangolt, hogy Lukács szövegei már nem bírnak olyan horderővel, mint eddig, mintha kifulladt volna egy kicsit mentálisan, s bár mindig is támadták, hogy közhelyes rímeket ír, most tényleg nem vitte túlzásba, egy –két frappáns beszólástól eltekintve, amik azért régen mindig bőven akadtak a lemezeken, de hát hiába, tizenöt év sok idő, mit lehet még mondani? Hiányolom a refrének alatti dallamos vokálokat is, amelyek eddig feldobták a nótákat .(pl: Törölközők teniszütőkkel, Fiúk ölébe lányok, stb…)

A mondanivaló nagyjából megmaradt a rock and roll érzés körül, egy kis médiaellenes okfejtéssel, szexizmussal keverve, és összességében hallgatható ez a lemez, tetszik az új „dizájn”, az új logo, meg a bónusz DVD a tokban, csak hát mégsem olyan, mint régen.

Azért nem kell leírni az együttest, hiszen ezek a fejlődési, átalakulási folyamatok természetszerűek, szükségesek, és ha nem nekem, majd másnak fog örömet okozni ez az új, 21. századi Tankcsapda, amely azért még mindig Magyarország legjobb rock együtteseként van számontartva.

vissza az előző oldalra