Magyar Norbert - Zeneakadémia / Lemez és programajánló

A Leftfield kétszemélyes legénysége ezen a néven már jó pár éve visszavonult a zeneiparból, és talán nem is annyira ismertek, mint a Prodigy, Groove Armada, Chemical Brothers hármas szupertriójára, akik, mint Charlie angyalai, mindent rendbe raknak zeneileg az éterben, ám akkor ez esetben se felejtsük el Bill Murray-t, akit így a Leftfield testesít meg.

Szerepük nem elhanyagolható súllyal bír az elektronikus tánczenék történetében, s noha csak két lemezt adtak ki összesen, most megjelent Greatest Hits : A Final Hit válogatásuk mindent igazol. A csodaszép grafikával ellátott, „kihúzós” Cd tok tartalmaz egy DVD-t is, amelyen az összes Leftfield klippet is megkapjuk, szürreális vizuális élményekkel és vágási technikákkal. Felcsendülnek persze a legnagyobb „slágerek”, úgymint a manapság szuperkeresett angol „rap sztár”, Mos Def pályáját elindító zseniális „Dusted”, vagy a Leonardo DiCapriós, „A Part” című film nyitódala a „Snakeblood’”, és tényleg kígyóvér pezsdítő a zene, megszórva jó sok, zamatos afro hangzással, kemikáliás alaplébe keverve. Kifejezetten élvezetes és megunhatatlan ez az album az elejétől a végéig, és egyszer  sem esik túlzásba, nem úgy mint a  

The Rogue Element fantázianév alatt létrehozott egyszemélyes hadsereg, amely egy bizonyos B. Medcalfot takar. És hogy a hadsereg kifejezés zeneileg mennyire helytálló, azt bizonyára megtapasztalhatták azok, akik ott jártak budapesti fellépésén pár hónappal ezelőtt a Vidám Parkban, ahol a hallgatóság azt kapta, amit megérdemelt: savas, zúzós breakbeat esszenciát. Aztán most itt a nagylemez, Rogue Rock címmel, amiről már néhány track-et ismerhet a parti közönség, és amelyekről addig is csak a „súlyos”, „durva” és „odacsapós” jelzőket hallottam minden érintettől, és valóban: Mr. Medcalfnak nem vágya, hogy Celine Dion érdemrendet kapjon muzsikájával, inkább a fémesebb ütemeket részesíti előnyben.

De itt álljunk meg egy picit, mert aki az elöljáróba küldött keménykötésű kislemezekből ítéli meg a The Rogue Elementet, az hibásan teszi ezt, elvégre még sem lehet egy lemezt végigrakni durva nyersanyaggal. Persze a lejátszóba helyezés után öt másodperccel a Cd máris odapakol, de ez csak a negyedik dalig tart, ahol váratlan meglepetés ér minket: az ütem lelassul, és beáll középtempóra, a következő számnál pedig még egy nem is akármilyen női vokál (!) is felbukkan, és hírt ad egy vakító napfelkeltéről. Szóval van itt azért érzelem, csak hát az alkotó aztán még sem bír elszakadni agresszív kifejezésmódjától és a kellemes break ütemből induló „Stiletto” végül őrült zaj kavalkáddá válik. Na meg az sem túl meggyőző, amikor az első maxinak kidobott „My style” –ban felüti a fejét az a borzalmas „spájdögosztos” hangminta, amelyről még a kellő szakértelemmel felépített, markáns alapzene sem tudja letörölni, hogy nem egy csujjogatós house partiból száműzték, mivel már ott is olyan rossz volt. Ez az album a buli estéjén vádli izomlázra vágyóknak tökéletes, de semmiképp nem lesz az év break lemeze. 

Nem lesz az év lemeze az Audio Bullys: Generation című korongja sem, de az előzetes várakozással ellentétben ez a tétel kellemes és szokatlan meglepetést okoz. A zenecsatornákon és rádiókban rojtosra játszott, Nancy Sinatra egyébként csodás hangmintájából építkező Kill Bill-es „Bang!Bang!” nem túl bíztató előjelére azonban a lemez kakukktojásként cáfol rá, és így már értem is, hogy miként merték kitenni az underground lemezboltok kirakatába. Az alkotás itt is párban folyik: Tom Dinsdale és Simon Franks prezentálásában, akik a belső borítón található képen egy étteremben ülnek egy asztalnál, és egy görögdinnye méretű kerek bombának akarnak nekilátni ebéd gyanánt. És ez a lemez pontosan ennyire meghökkentően eredeti, összetett és összeszedett is egyben, ráadásként még rendelkezik egy könnyed felismerhetőséggel is, ami csak igazán kivételes előadóknak jön össze.

Nekik összejött, és a harmadik track-nél már sírtam a telibe talált cockney akcentusos rappeléstől, és ez így ment tovább, hiszen az album egy jó középtempóban haladó megfejtés, amiből nem hiányzik a humor, a lazaság, de a szakértelem és a keménykedés sem. Kétségtelen, hogy ezek az angolok tudnak valamit, de azért a biztonság kedvéért beszerezték Roots Manuvát vendégrappelni, aki a fentebb említett Mos Def párhuzamos manifesztációja, és ezzel végleg beírták magukat a legfigyelemreméltóbb alkotók könyvébe. Kénytelen voltam többször is meghallgatni. Végül két programajánló, ahol a fent említett zenék és hasonló barátaik kapják majd a főszerepet: 2006. április. 16-án, vasárnap a Kakas Hangárban a szokásos Húsvéti Nu Jazz est kerül megrendezésre, ahol a lassúbb, füstösebb muzsikák lesznek terítéken (ragga, downtempo, trip-hop, nu jazz), majd április. 28-án, pénteken ugyanitt következik a Breakzapart sorozat nyolcadik fejezete, ahol ismét a tört ütem kerül előtérbe (break + drum&bass) Grema és Tribe prezentálásában. Gyertek!

vissza az előző oldalra