Street Gábor - El Camino de Santiago – 5. Hátizsáknyi háztartás

Amikor egy 20-30 napos útra készülünk, rögtön nagy csomagra gondolnánk, hiszen különféle dolgokra lehet szükség majd a hosszú távollét alatt. Emlékszem gyermekkoromból a nyaralás előtti pillanatokra, amikor tanakodik a család, hogy még mit gyömöszöljön be a bőröndbe, és hány bőrönddel, kistáskával, nagytáskával, konzervvel, kolbásszal, zöldséggel, gyümölccsel, házi patikával, tollas ütővel, pokróccal, matraccal, sátorral, meg mi mindennel rakja meg az autó csomagtartóját, a tetőcsomagtartót, esetleg az utánfutót – csupán az egy hetes lazítás biztosítására

Egészen másképpen alakul a dolog, ha az egyhavi cuccomat magamnak kell cipelnem a vállamon és a hátamon. Ilyenkor hirtelen átértékelődik, hogy ez a kiruccanás nem is az a leányálom-béli nyaralás lesz, csak annyit pakolhatok a hátizsákba, amire mindenképpen szükségem lesz, és nem jelent komoly terhet.  De hát mi alapján határozható meg, mire is lesz szükségem? Utólag az ember igazán bölccsé válik, s könnyen összefoglalja, hogy mit kell magával cipelnie ahhoz, hogy kiszolgálhassa szükségleteit.

A zarándokúton gyakorlatilag nem csinál mást a zarándok-ember, csupán reggel felkel, megmozgatja, kilazítja végtagjait, izmait, reggelizik (amit a boltban előző este megvett, vagy a helyi vendéglátóipari egységben kért, vagy a zarándokszálláson készítettek neki), gyalogol, eszik, amikor megéhezik, sziesztázik a déli hőségben, gyalogol, eszik, amikor megéhezik. A következő zarándokszállásra érkezvén kimossa az aznapi ruháját, kiteríti, eszik (amit a boltban útközben megvett, vagy a helyi vendéglátóipari egységben kért, vagy a zarándokszálláson készítettek neki), elmegy a zarándokmisére, vagy közös kiscsoportos imádságra, naplójába bejegyzi az aznapi fontosabb gondolatokat, végül nyugovóra tér. Ehhez a napirendhez valóban nincs túl sok mindenre szükség:

3 póló, 3 fehérnemű, 3 pár zokni (1 garnitúra rajtam, 1 a mosás után szárad, és még esetleg másnap is a hátizsákomra akasztván, 1 pedig tisztán vár a zsákomban, hogy este fürdés után felöltsem). Ezen túl egy (könnyebb, vagy polár) pulóver, esőkabát, vagy vízhatlan széldzseki, kalap, bakancs vagy túracipő. A legtöbben vittek magukkal hálózsákot (lehetőleg nagyon könnyű legyen az is), és sokan (a szinte jelentéktelen súlyú) polifoamot is. Aki a szabad ég csillagos takaróját választja estére, annak e kettő feltétlenül ajánlott. A zarándokszállásokon a „tábori ágyak” jó fekhelyet biztosítanak, de megesik, hogy már ezrek feküdtek benne előttem, s igen megviselt állapotában nem képes a hátamnak, derekamnak kellő támaszt adni. Ilyenkor a reggeli ébredés sajgásai nem is az elmúlt napok fáradtságaitól, hanem a fekhelytől alakulhatnak ki. Több ízben ezért inkább a földön, matracon aludtam, s rendkívül kipihenten ébredtem. Hasonlóképpen nagy szolgálatot tett a polifoam és hálózsák, amikor valamely templom kertjében, erdőben, kapubejáróban választottam fekhelyet magamnak.

Számos helyen, információs oldalakon, könyvekben leírják, és a tapasztalatok is igazolják, hogy testünk 10%-át (legfeljebb 10 kg-ot) meghaladó cipelnivaló a hosszas gyaloglás során nagyon megterhelő lehet, s a kezdeti könnyed, magabiztos lépteket egy idő után ólomnehezékes „erőltetett menet” váltja fel.

Ilyenkor mindenképpen felül kell bírálni korábbi döntésünket, s megválni azoktól a dolgoktól, amikről végül beláttuk, hogy feleslegesek. A zarándokszállásokon mindig van egy doboz vagy láda, amire rá van írva: „Hagyd itt, amire nincs szükséged, s vedd el, amire szükséged van!” Ennek értelmében vastag pulóverek, bakancsok, könyvek, parfümök, rádió, és még különbözőbbnél különbözőbb holmik nehezítették korábban gazdájuk útját, avagy vártak új gazdára a dobozban.

Az úton majdnem minden faluban található a főtéren kút, ahol megtölthetem a flaskát (2 db fél literes palack kiváló szolgálatot tett), amely a hátizsák oldalába volt dugva, így menet közben, megállás nélkül is elő tudtam venni. Menet közben csokit, mazsolát, gyümölcsöt majszolván olyan, mintha lábam vonatán utaznék – hátamon az étkezőkocsival –, s halad a táj mellettem. A gyaloglás annyira természetessé válik, hogy egy idő után jobb menni, mint valahol álldogálni, ücsörögni.

A fenti listát lehet még bővíteni – szem előtt tartva a „súlykorlátozást” –, az internetes fórumokon többen megosztották tapasztalataikat erről. Őket olvasván az indulás előtt az embert elfogja az izgalom, s az álmok is a gyaloglásról, a meseszép tájakról, az ismeretlen ismerősökről szólnak. Halas becenevű zarándokbarátom ezzel kapcsolatos hozzászólásával zárom a mai gondolatsort:

„Még nem is indultál el, és már micsoda örömfelhő borít be. Az Úton gyakran fogod érezni, hogy el kell azonnal mondani a megélt csodákat, mindenkivel szeretnéd majd megosztani az élményeidet... Feltétlenül írj naplót, ez majd évek múlva olyan lesz, mint egy többéves szilvalekvár, amibe bele-bele kóstolva egyre finomabbnak érzed. Legyél nyitott, hogy minden jó elérjen, és ami rossz, az át tudjon suhanni rajtad... Buen Camino!”

Képek, információk:

http://caminodesantiago.consumer.es

www.camino.lap.hu

www.utazas.com  (Ny-Európa, El Camino, St. Jakab útja)

vissza az előző oldalra