Rácz Judit - Vaksötétben

Váratlan áramszünet lepett meg bennünket nemrégiben. Nem voltunk felkészülve rá, mostanában nem fordul elő gyakran ilyesmi. Egyszerre lett sötétség a lakás minden részében, és mi mozdulatlanul ültünk a konyhaasztalnál, várva, hogy magától megoldódjon az elektromos feszültség problémája. Sötét volt. Az ablakon gyenge fény szűrődött csak be, jelezve az utcai világítás megszűntét, s hogy a holdat felhők takarják. Szemünk nehezen akart hozzászokni a fénytelen világhoz. A sötét konyhában behemót foltok, szokatlan árnyak tűntek fel.

Nem volt kedvünk gyufát keresni, inkább maradt ki-ki a helyén, dermedten várva a világosság visszatértét. Milyen furcsa természete van a sötétségnek, döbbentünk rá. Nem foglalkozunk vele, amíg lámpáink világítanak, nem vesszük semmibe, amíg szabályozni tudjuk, mikor legyen sötét, mikor világos. De ha észrevesszük, hogy a sötétség kilép az általunk megszabott rendből önálló életet követelve új utakra lép, megtorpanunk. Értetlenül figyeljük a fekete árnyak terjedését, jeges rémülettel hallgatunk minden reccsenést, érzékszerveink csalóka, imbolygó táncot járnak velünk. Mintha nem lett volna a világosság természetes kísérője mindig a mélyfekete éj… Gyermekkoromban sokszor figyeltem, ahogy a lenyugvó nap sugarait szürke galambok gyűjtik magukba és repülnek vele nyugat felé, nyomukban a varjak fekete seregével. Láttam, ahogy a sötétség katonái feltúrnak minden szegletet, benéznek minden sarokba, felnyitnak minden fiókot, hogy rátaláljanak egyetlen fénykévére.

Természetes volt, hogy minden nap újra eljönnek a galambok, és természetes volt, hogy mindennap megjelennek a varjak is. Fekete szárnyaik alatt messzire hallatszott a kutyák vonyítása. Hozzá tartozott az életünkhöz, ismerősünk volt. Figyeltük, ahogy utat tör, néztük, ahogy hatalmasnak és bátornak érzi magát. Aztán jót nevettünk, amikor a legvékonyabb gyertya fényétől ijedten kucorodott össze a sarokban. Csúfot űztünk belőle kezünket lobogtatva a gyertya lángja előtt. Mire megjelent az égen a Göncölszekér, hogy ezüstport szórjon az égboltra, vidáman húztuk fejünkre a takarót, hogy elalvás előtt még egyszer szembenézhessünk a sötétség megmaradt foltos koldusaival. Vidáman kuncogtunk a vastag dunyha alatt, és lestük, hogy foszlik szét a vaksötét, ahogy szabadjára engedtük álmaink fényszemű szürke galambjait.

vissza az előző oldalra