Télvégi valóságshow

  A február jó hónap. Nagyon jó, mert rövid. A legrövidebb az évben. Bámulom a civilizáció eme csodáját, milyen okos volt az az ember, aki a naptárt kitalálta, és a februárt kurtította meg. A télvéget. Visszaszámolás, a tavaszba. Szerencsére nem miden nap egyforma. Egyetlen rutinom van, mindig áthúzom az aktuális dátumot a naptárban. Nézem, mennyi volt és mennyi van még belőle, mármint a télből, és sóhajtozom. A többi évszakot nem fogom áthúzgálni, legalábbis remélem, hogy le tudom állítani magam.

Elmegyek apámhoz, jó messze lakik, három órát kell utaznom, de nem baj. Finom ebédet főz a tiszteletemre. Amíg készül az étel, elmeséli, tudományos tény, hogy a férfiak sokkal jobb szakácsok, mint a nők. Bólogatok. Tetszik neki, hogy fenntartások nélkül fogadom magyarázatát. Kihasználja ezt a ritka alkalmat, jócskán elmerül a témában. Közben odaég a pörkölt. 

-         Semmi baj – mondja - átrakom egy másik lábosba, észre sem fogod venni az ízén, hogy odakozmált.

Kritika nélkül eszek. Amíg ő mosogat, és megpróbálja megmenteni az odaégett lábost, leszedem a függönyét, mosógépbe teszem. Dilemmázok, milyen hőfokot válasszak. Végül lemondok a kilencven fokos programról, bár a függöny meglehetősen szürke. Mégsem szeretnék belőle patyolat fehéret ugyan, de jóval kisebb méretűt, vagy ne adj’ isten, asztalterítőt csinálni, megelégszem hát a hatvan fokkal. Végzek vele, - egész fehér lett - megpróbálom visszarakni. Kilenc darab függönycsipesz van, nem méricskélek, bízom magamban, vissza tudom tenni kicentizés nélkül is. Elfogynak a csipeszek. De a függöny nem. Jó fél méter anyag marad a kezemben. Apám nézi, ahogy dolgozom.

 - Én úgy szoktam, - magyarázza - hogy megkeresem a függöny közepét, és azt akasztom fel először, a középső csipeszre. A többit már gyerekjáték arányosan elosztani.

Nem válaszolok neki, csak morgolódok magam elé. Úgy teszek, mintha direkt csináltam volna így, és most azon dühöngenék, miért is nincs több függönycsipesz ebben a háztartásban, ilyen kevéskére bajosan lehet szépen felakasztani a függönyt. Megígéri, mire legközelebb jövök, vesz még.  Megvárom, amíg kimegy, gyorsan leszedem az egészet és felrakom, ahogyan ő mondta, előbb a közepét, aztán a többit, gondosan elosztva a távolságokat. Sikerül, végre.

 Hazafelé a vonaton nagy öröm ér, ezen a télen először látok havat. Esőbe keveredve, de akkor is. Mire Pestre érek, már csak az eső marad.

Leszállok a Keletiben, belehúzom a homlokomba a sapkámat, kabátom gallérját felhajtom az orromig. Csak a szemem látszik ki. Semmi sem különböztet meg a pályaudvaron csellengő sötét alakoktól, de nem bánom. Itt még érzek némi késztetést arra, hogy betérjek Pesten egy üzletbe, és vegyek valami szépet magamnak, ahogyan azt tegnap este elterveztem Az a tapasztalatom, hogy a vásárlás enyhíti a téli depressziót. Már a metrón elmegy a kedvem tőle.

Inkább mégis hazamegyek. A Népligetnél buszt keresek, csak negyven percet kell várnom. Fúj a szél a peronon, átfagyok, mire beáll a buszom. Hazafelé egy arcomba csüngő hajtincset bámulok. Minden hajszálat külön megfigyelek, szemlélődök. Eggyé válok vele. Elvagyok ezzel egész úton. Egy óra múlva érek haza, leszállnék. „A hátsó ajtónál legyen szíves!” -  hallom a sofőrt. Semmi baj, ez csak természetes, milyen kár, hogy legelöl ültem le. Hátrabotorkálok, minden lépésem az egyensúly győzelme a tehetetlenségi erő felett. Végre megáll a busz, lekászálódok róla.

Sétálok hazafelé, összeszorítom a gallért az arcom előtt. Közben azon gondolkodom, hol és mikor hagytam el a sálamat. Hazaérek, kotorászok a táskámban, végül kipakolom az egészet az ajtó előtt, végre megvan a kulcsom. Leteszem az apám által telepakolt szatyrot a konyhában, el kéne rakni mindazt, ami benne van. Nagyon nehéz ez. Nincs kedvem. Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha nem pakolnám ki. Csak holnap. De muszáj most megtenni, van benne romlandó is. Áthidaló megoldást keresek, megpróbálom az egész csomagot begyömöszölni a hűtőbe. Nem fér be. El kell rakni rendesen, nincs mese. Nagyokat sóhajtok, öt perc alatt kész. Hívogat a kanapé, a tévé.  Mindazt, amit a mai napra még elterveztem, határozatlan időre elnapolom. Majd később, ha megjön hozzá a kedvem. Majd tavasszal.

Matus M.

vissza az előző oldalra