Napisten országa, Rodosz

A mitológia szerint Rodosz Héliosz napisten szigete, ezt a helyet kérte apjától, Zeusztól, amikor a főisten felosztotta a világot gyermekei között. A szigethez megkapta Rhodét, a szépséges nimfát, Poszeidón tengeristen lányát. A legendákban Héliosz napistennek tulajdonítják a sziget gazdagságát. Amikor i.e. 305-304-ben Démétirosz Poiszetenész, a „Városfoglaló” néven elhíresült hadvezér megtámadta Rodoszt, és egy év alatt sem sikerült bevennie, a rodosziak hálájuk jeléül 30 méter magas bronzszobrot állítottak Héliosznak a Mandráki kikötőben. A kolosszust i.e. 226-ban földrengés döntötte le.

„A mai kor tudósai vitatják, hogy valaha is állt itt egy ekkora kolosszus, és a hajók a napisten monumentális szobrának lábai között hajóztak volna át”- olvasom az útikönyv lapjain, egy pálmafa árnyékában ücsörögve. Alacsony kőfalat találtam ülőhelyül, a padok mind foglaltak itt, a rodoszi óváros melletti zöld téren. Néhány méterre tőlem taxiállomás, idegenvezetők terelgetik csoportjaikat a beszálláshoz és alkudoznak, egy fuvar a városon belül bárhová három Euró. Zsibbadt vagyok a fáradtságtól, hiszen egész délelőtt kirándultam, mégsem megyek vissza az újvárosi részben lévő szállásomra. Itt tart a hely varázsa. Az óváros léte a Johannita rendnek köszönhető, a Ciprusról idekerült lovagok alakították ki ezt a helyet. Hangulatos, 15. századi utcáival, a lovagok utcájával és a nagymesterek palotájával valódi középkori légkört áraszt. De nyomot hagyott a helyen a török uralom is, az óváros szívében mecsetek, minaretek gazdagítják a látványt.

A főtéren szökőkút áll, mellette, könyékig a vízbe merülve kisgyermek. Kezében üres üdítős pléhdobozt tologat, és meggyőzően alakít egy tengeri ütközetet. Galambok ülnek meg a kút párkányán, turisták állnak sort türelmesen azért, hogy itt fényképezkedhessenek. A nappali barangolás nem volt elég, este is bevetem magam a város zárt sziklafalai közé. Sejtelmet festenek az ódon falakra a lámpák, középkori lovagok árnyait idézik játékosan. Turisták özönlenek be a Szabadság kapun, ez az egyik legforgalmasabb bejárat, egy főútról nyílik. A bejárattól pár méterre a falnak támaszkodva fiatal, huszonéves lány ül, csinos arcát fekélyek borítják, hosszú szőke haja csapzottan, ápolatlanul lóg. AIDS-esnek tippelem, de lehet a betegsége más is. Nyomor, halál ül a fal tövében még itt is, napisten országában. A látvány kiragad önfeledtségemből, elkedvetlenít.

Taxit fogok, - hotel Lomeniz - mondom, megerősítésképp megmutatom a szállodai kulcsom, rajta műanyag rúd, belevésve a szálloda neve. Öt Euróért akar elvinni, de már rutinos vagyok, nemhiába lebzseltem ma a taxiállomás mellett. Elvisz háromért. A másnap újra az óváros falainál talál, de most nem megyek be. Falai alatt forgalmas főút kanyarog, rajta túl a mandráki kikötő és a tenger. Bámulom a két hatalmas oszlopot, ezek voltak állítólag a rodoszi kolosszus, a napisten óriási rézszobrának talapzatai. Most a város jelképei, szarvasok állnak rajta, az egyiken szarvasbika, a másikon egy tehén bronzszobra. Ők vigyázzák a kikötőt, amelyben főleg vitorlások tanyáznak. Nem sokáig bámészkodom, hamarosan indul a hajó, amelyik Simire visz át. A sziget 24 kilométerre, északra van, két török félsziget karéja között fekszik. Egészen közelről látom a török partokat, fényképezem lelkesen.

A hajó kétszintes, fehér műanyag székek vannak szétrakva az emeleten, rajta turisták, erősen szorítják a fejükre szalmakalapjukat, ne hordja el a heves tengeri szél. A propeller keltette vízpermeten megtörik a fény, dupla szivárványt képez. Az alsó szintet bárnak alakították ki, bordó falak, nehéz asztalok, kényelmes karosszékek. Megérkezünk Simire, beimbolygunk Gialosz kikötőjébe, a hajó alatt hatalmas tömeg medúza lebeg, mintha a hajót a hátukon tartanák. Lekuporodok a kikötő falához, és bámulom a kőfara tapadt tengeri sünöket egészen addig, amíg apró szúrásokat okoz lábamban a zsibbadás. Felegyenesedek a guggolásból, elindulok, felfedezem a szigetet. Első pillantásra elég kopárnak tűnik, nem számítva néhány zöld, fenyvesek borította foltot.

De a kikötő közelében szépséges görög várost látok, sziklás domboldalon sorakozó okkersárga és pasztellszínű házak sorakoznak. „Gialosz egy 19. századi görög szigeti város” - olvasom az útikönyvben, - „a második világháború alatt sok házat lebombáztak. Az épületeket igyekeznek egykori pompájukba visszaállítani, a munkálatok még ma is folynak.”

A kikötő feletti sziklás részeken, magasabb kiszögelléseken szélmalmok állnak, az útikönyv ehhez is fűz némi magyarázatot: „tulajdonosaik főleg németek és svájciak, a malmokat nyaralóvá alakították át.”

 

A falucska meredeken emelkedik, ahhoz például, hogy eljussak a felső részén található múzeumhoz, körülbelül ötszáz lépcsőt kéne megmásznom. A hőmérséklet 32 fok. A lépcsők pedig csúsznak. Tükörsimává csiszolta őket az állandó használat. Minden lépést meg kell gondolni, csak óvatosan. A harmincadik foknál járhatok, amikor helyi, idős, hatvan év körüli nénike megy el mellettem, fürgén kapkodja lábait a lélekvesztő, kanyargós lépcsősoron. El is tűnik pár méteren belül egy fordulóban, csak meglibbenő otthonkájának alját látom még egy pillanatig. Feladom, leülök egy kanyarban. A hazafelé igyekvő helyiek és a múzeumot látni vágyó turisták furcsán mosolyogva néznek rám, lefelé biggyedő ajakkal, alig titkolt megvetéssel méregetnek. Belátom, a helyzetem tarthatatlan, összeszedem hát minden bátorságom és lebotorkálok a lépcsősoron.   Óvatosan, kapaszkodva. Közben egy turistacsoport száguld el mellettem, megjárták az ötszáz lépcsős távot, bámulták a fantasztikus kilátást, és most visszafelé tartanak. Az egyik meglepetten néz rám, mintha már látott volna, megmosolyog.

Valahogy lejutok a hegyről, hagyom a látványosságokat, túl veszélyesek, elcsavargok. Pár szűk utcácska után már nem „kirakat-szigetet”, hanem valódi életet látok. Mosott ruhák száradnak egy ház előtt kihúzott madzagon, mellette kis asztal, oldalán két középkorú görög férfi ül, beszélgetnek. Találok egy kis boltot, meglepődöm hihetetlenül olcsó árain. Helyiek jönnek-mennek, vásárolnak. Ellenszenvesek velem, egy nő beelőz a pénztárnál, egy másik meglök, igazuk van, ez az ő boltjuk. Turista vásároljon magának a kikötőben.

Visszamegyek hát. A part mentén étterem áll, teraszának oldalát mossa a tenger. Rengeteg macska van, hatot számolok meg, turisták gyermekei kergetik őket az asztalok között. Mellettem fiatal házaspár ül, három év körüli, szőke, csigás hajú kislányuk ráksalátával játszik. Roston sült kardhalat rendelek, citromot csavarok rá. A füstölt hal, a citrom fanyar íze, a tenger illata, hangjai, a pára a levegőben, a városka meseházai mind-mind összekeverednek a számban, és tudom, ezt a pillanatot elviszem magammal.

Próbálok mindent megjegyezni, realizálom magamban, hogy a hajó kétárbocos, fehér színű, kék csíkkal az oldalán, az asztalom mellett magasodó növény egyik ága a szélfújástól minduntalan beakad a rózsarácsba, az étterem padlója kakaóbarna, és a bejárata fehér mészkövekkel van kirakva. Érzem, mennyire hiábavaló erőlködés megpróbálni megfogni egy pillanatot és magammal vinni a jövőbe. Befejezem hát a leltárt, jóllakottan, lustán hátradőlök a széken, és félig lehunyt szemmel az elém táruló látványt, a végtelen kék tengert, sziklás partokat, hajókat, házakat, macskákat bámulom.

Matus Mária

 

vissza az előző oldalra