Emlékezéseim... Horváth Lászlóné, Mohácsi Matild írása

4. rész

Másnap Istentiszteleten is hálát adtak hazajövetelünk örömére. Alig fértünk el a templomban, mert az erdőbényei gyülekezetből nagyon sokan jöttek el, volt barátok, udvarlók. Egymás nyakába borultunk, úgy csókoltuk egymást, pedig abban az időben nem volt ez divat. Örültünk, ha egymás kezét foghattuk, amikor nem láttak bennünket.

Aztán lassan belerázódtunk a mindennapi életbe. Én mindig is szerettem volna tanulni, de a háború és az elhurcolás miatt nem lehetett, így hazajövetelem után különböző tanfolyamokon vettem részt. Először Celldömölkön egy SZÖVOSZ könyvelői tanfolyamot végeztem el sikeresen, de ebben a munkakörben nem tudtam elhelyezkedni. Az első munkahelyem Miskolcon a gépállomás központjában lett. Mivel ott fejlődőképes fiatalnak találtak, elküldtek gépállomási vezető könyvelői tanfolyamra, amit sikeresen el is végeztem. Ezután kihelyeztek a Vilmányi gépállomásra vezető könyvelőnek.

Nagyon sok kérőm volt, de mivel kiesett a fiatalságom legszebb három éve, szerettem volna a munka mellett kicsit szórakozni is.

  Mint elhurcolásom előtt.

  Bár kis faluban nőttem fel, azért ott is meg volt a fiatalok szórakozási lehetősége: színdarabokban játszottam, néptáncoltunk, a téli hónapokban bálokat rendeztünk. Fonóba, kukoricafosztóba jártunk, szánkóztunk. Mivel a falunkban nem volt mozi, lovas szánnal mentünk Abaújszántóra moziba.

Nyáron pedig az1 km-re lévő aranyosi fürdőbe jártunk, ahol minden vasárnap táncolhattunk. A környék fiatalsága ott ismerkedett egymással.

Karácsonykor, Szenteste, jártunk házról-házra kántálni. Karácsonyi énekeket énekeltünk, megkérdeztük, hogy szabad-e Istent dicsérni. Éneklés után behívtak, kaptunk diót, almát, süteményt. A községünk református vallású, de a szomszéd községből, ahol katolikusok laktak többen, átjöttek betlehemezni. Szenteste korán volt nálunk istentisztelet, míg a katolikusoknál éjfélkor. Nagyon sok szép szokás volt a mi kis falunkban. Nekem kisgyerekként mindig Jézuska hozta a karácsonyfát. Az udvarunkban volt egy csűr, ott öltöztették fel a nővéreim a szomszéd fiút egy fehér lepedőbe, és ő megkérdezte tőlem:

-Jó kislány voltál?

Én reszkető hangon mondtam, hogy igen, jó voltam, ezt édesapám is megerősítette.

Egyszer a fenyőfára volt akasztva egy szép fehér svájci sapka, úgy örültem neki, hogy azzal is aludtam. Manapság már olyan ajándékokat kapnak a gyerekek, amilyenről mi nem is álmodhattunk.

Húsvétkor nagy locsolkodások voltak, a szomszéd falvakból is átjártak a fiúk. Húsvét első napján templomba mentünk, másodnap jöttek a locsolkodók, harmadik nap, mi lányok locsoltuk meg a fiúkat. Azt tartotta a népszokás, hogy akit nem locsoltak meg, az elhervad, és nem megy férjhez.

Mivel hegyek között éltünk, munkalehetőség nem volt, így idényjellegű munkákat vállaltunk. Eljártunk az erdőbe csemetét ültetni és az erdőbényei szőlőkbe szüretelni. Tíz kilométerre jártunk gyalog napszámba, egy pengőért, de ez nekünk szórakozás volt, énekelve jöttünk haza.

Édesapám útkaparó volt, ami állami állás volt, így számíthatott nyugdíjra. Ha jól emlékszem egy havi fizetése a családi pótlékkal együtt 170 pengő volt. Akkoriban a nóta úgy szólt: „Havi kétszáz pengő fix-szel az ember könnyen viccel”.

De azért öt lányt és a nagyszülőket is ellátni nem volt kis feladat. Mivel kevés volt ez a pénz a megélhetésünkre, nagyobb testvéreim arattak, harmados kukoricát kapáltak.

Mivel fiútestvérem nem volt, mindent meg kellett tanulnunk. Szántottam tehenekkel. Már 14 évesen tudtam főzni, vittem a határban dolgozó testvéreimnek az ebédet. Tizenöt évesen lettem először szerelmes. Abban az időben ez úgy nyilvánult meg, hogy lopva néztük egymást, vagy megfogtuk egymás kezét. Az én udvarlóm tangóharmonikázott és a kapunkban táncoltunk rá. Mivel a falunk nagyon kicsi, csupán negyven ház van benne, a fiatalság gyorsan összejött a kapuban és ott táncoltunk. Nagyon sok éjjeli zenét kaptam az udvarlómtól, ez abban az időben nagyon divatos volt.

Édesapám légcsőasztmás volt, az erdőbényei orvos kezelte. Mivel ő is részvényes volt az erdőbényei fürdőben, 1944-ben a nyarat ott töltöttük. A fenyvesben ekkor már háború volt, és a pesti vendégek nem nagyon jöttek. Édesapámnak pedig levegőváltozásra volt szüksége, és én voltam ott vele. Persze nekünk erre nem volt pénzünk, igaz, hogy nem is kért érte pénzt a doktor úr. Azt mondta, hogy ilyen szeretetet még nem tapasztalt idős ember iránt. Így aztán édesanyám tejtermékkel fizetett.

Volt egy 110 fős cserkészcsapat, akiknek a bényei lányok főztek. Így minden vasárnap táncos délutánokat rendeztek. Azt mondták, én voltam a bálkirálynő, amire igen büszke voltam. Én főztem, édesanyám hozta a főznivalót kb. 15 kilométerről. Két szobát kaptunk, az egyiket konyhának használtuk.

  Ez után a gyönyörű nyár után jött 1945, elhurcolásom, amelyről már előzőleg beszámoltam.

  1950-ben mentem férjhez. Budapesten a gépállomási vezetőképző tanfolyamon ismerkedtünk meg, de sajnos nem elég alaposan, így aztán elváltam. Házasságomból két gyönyörű lányom született, Ibolya 1951-ben, Judit 1956-ban. Egyedül neveltem fel őket. Válásunk után, mivel szolgálati lakásban laktunk, amit a férjem kapott, nekünk kellett elköltözni. Így aztán banki kölcsönből, és a TSZ-től - ahol dolgoztam - kapott fizetési előlegből vettem egy romos kis családi házat, amit hosszú évek alatt rendbe is tettem. Ma is ebben a házban lakom, innen mentek férjhez a lányaim. 39 évesen maradtam egyedül és nem mentem újra férjhez, nem akartam a lányaimnak mostohaapát. Nagy kert volt a házhoz, így mindent megtermeltem, amire szükségem volt, állatokat is neveltem, amíg bírtam, így aztán nem kellett szűkölködnünk.

Sajnos a korom miatt, 75 éves vagyok és beteg, már nem bírok kertészkedni. Naponta ötször injekciózom magam. Megtámadta a szemem, a szívem, a vesém a cukorbetegség. Magas lett a vérnyomásom, mindkét lábam érszűkületes. 1982-ben autóbalesetet szenvedtem, kettős medencetörést, és négy bordám is eltörött. Egy évig mankóztam és bottal jártam. Reumás is vagyok, azt többek között Oroszországban szereztem. Még ma is sokszor álmodom, hogy visznek és könyörgök, hogy ne vigyenek, én már voltam ott három évig. Mikor felébredek, csurom víz vagyok, és zokogok. Nem merek újra elaludni, mert az álom folytatódik.

Ezért most, 75 évesen kezdtem el megírni a történetemet, mivel félek, féltem a családomat, az unokáimat az újabb háborútól. Négy gyönyörű unokám van, két fiú, két lány. Mindkét lányom a családjával együtt jó körülmények között él. A legidősebb unokám jogi doktorátust szerzett, és párhuzamosan történész diplomát is. Mindnyájan felsőbb iskolákban tanulnak. Jó eszű és ügyes lányokat neveltem                     

(vége)

Továbbra is várjuk Olvasóink visszaemlékezéseit, közlésre szánt írásait a szerkesztőségbe: Patrióta Szerkesztőség

 Dabas,

Szent István tér 1/d.

vissza az előző oldalra