Hullám a hajnali tavon

Bánatosan siratta bársonyos táncának utolsó libbenését az éjszaka. Avar-dunyhájába gyorsan befészkelte magát a sötétség. A csillagunktól elszökött hömpölygő fényáradat gyémántport szórt a tájra. A madarak korán keltek és álmosan toporogtak a fák ágain, várták a repülést. Lent a fűszálak szőnyegén harmatcseppekkel birkóztak a bogarak. Közös életünk taván lassan széthúzódott a párafüggöny és az egyre szélesedő tükörben felragyogott a hajnal arca. A tó szép volt, de mozdulatlan, hiányzott belőle az élet. Majd jött valaki, megállt a tó szélén, s mert többre, jobbra vágyott, nagyot sóhajtott, és a nehéz sóhajtás rövid lebegés után a tó közepébe zuhant. Összetört a tó tükre, és apró hullámok iramodtak szerte-széjjel. A hullámok odaszaladtak minden part menti komor kőhöz, göcsörtös fához, hajlékony nádhoz és lemosták róluk az álmot. Nem mindenki örült az ébredésnek – sőt sokan fel sem ébredtek -, de azt hiszem, ez így helyénvaló.

Mi mindnyájan ott álltunk a hajnali tó partján, és hagytuk, hogy a hullám megérintse értelmünket, engedtük, hogy magunk is hullámmá váljunk. Tudat alatt már régóta vártuk, kívántuk ezt az érzést, mert nincsen rosszabb dolog a tehetetlen mozdulatlanságnál. Olyan hullámmá akartunk válni, amely része a tónak, de nem gondolja magáról, hogy kizárólag övé a tó. Ráadásul először saját magunkról kellett lemosni ezernyi zsigerből jövő undok előítéletet. Hullámként újból és újból elszaladtunk minden emberhez, megmutattuk magunkat. Tettünk sok jót és bizonyára rosszat is, de mentségünkre legyen mondva, nem nagyon találtunk példát szerte az országban arra, hogy a helyi életet miként lehet helyi értékekkel, gondolatokkal kitölteni, és emberi – talán a Teremtőnek is tetsző - módon  megélni.

Sokan vagyunk, és sokféleképpen gondolkodunk. Könnyű toleranciáról, empátiáról, mások iránti megértésről, tiszteletről beszélni, de nagyon nehéz ennek szellemében cselekedni nap mint nap. Nagyon rossz érzés, hogy barátok között is lehet kisebbségbe kerülni. Nem könnyű szembesülni azzal, hogy talán mi is tévedhetünk, nem egyszerű feladat hatalmas egonkat visszazárni a fáskamrába, levetni a külvilág megtévesztésére felvett álarcainkat. Lassú és fájdalmas folyamat ez, hiszen gyakorlatilag újra kell szocializálni magunkat, vagy legalábbis teret kell engedni a személyiségünkben megbúvó igazi emberi ÉN-nek.

Valóban nagyon nehéz lefejteni magunkról a pártideológiák ragacsos maszlagját, verejtékes küzdelmet folytatni azért, hogy kicsiny közösségként ne mások, hanem saját érdekeinket védjük. Lokálpatriótaként, mi csak egyet tehetünk, nem ülünk fel a nagy nemzeti gyűlölet-körhintára, ellenállunk a közömbösség gyönyörökkel kecsegtető ágyának, kitartunk jóban és még több rosszban. Nem félünk kiállni magunkért és másokért. A célt nem a győzelemben látjuk, hanem magát a folyamatot tartjuk célnak. Gondolatőröket kell küldenünk értelmünk minden termébe, hogy vigyázzanak a közösen megformált elveinkre, mert csak így jutunk el az általunk megálmodott közösségi élethez.

Tisztában vagyok azzal, hogy vannak, akik tényleg hullámok akarnak lenni a közösség tavában, és vannak olyanok, akik csak arra vágynak, hogy a hullám hátán valahova eljussanak. Mások megelégszenek azzal, hogy a hullám a lábukat mossa, megint mások boldogtalan bódulatban nem is látják az előttük lévő tavat. Vannak olyanok, akik nagyobb hullámok akarnak lenni, de vannak olyanok is, akik szerint ezek a parányi hullámok is gyilkos cunamik. Nem tudom ki, hogy van vele, szerintem szükség van arra, hogy sok-sok apró hullám a közös jövőbe ringasson bennünket. Szükség van arra, hogy mindig jöjjön új hullám, amely tisztára mossa a partokat és az arcokat.

Dr. Ács Ferenc

vissza az előző oldalra