Fenyő, csillag, belső kézfogás

Létezik valahol egy fenyő, amely fenségesen fog illatozni a szobánkban. Büszkén szórja meleg fényét valahol egy csillag, amely néhány pillanatra elszökik égi otthonából, és csillagszóróinkba költözik. Évente legalább egyszer kinyílik a lélek burka, és valaki belülről fogja meg kezünket. Gyermekkoromban valahogy más volt minden. Nyáron, kátrányoldó nagy melegben, pecabottal kezünkben, ijesztgettük a patak-pocsolyákban bágyadtan szunyókáló halakat.

Télen vörösre fagyott kézzel gyúrtuk a hógolyót, és vad mámorral rontottunk egymásra. Gyerekek voltunk mindnyájan, ki ilyen, ki olyan, de egyformán hatalmas emberek, mert kicsiny szívünket nem sajnáltuk odaadni másnak. Az idő lovai azonban egyszer csak megvadultak, őrült száguldásba kezdtek, és elragadtak bennünket egy másik világba. Már nincs nyár, és nincs tél. Felnőttek lettünk, ki ilyen, ki olyan, de egyformán parányi emberekké zsugorodtunk, mert szívünket magunkba zártuk. Életünk ugyan még ott lebeg fény és  sötétség között, de szaporán aggatjuk magunkra a keserűség, kilátástalanság, bántó gondolatok és acsargó indulatok ólomsúlyait. Emlékszem, gyerekkoromban a december különös hónap volt, a végtelen vágyakozás kapuit már az első igazi hóesés megnyitotta.

Mindnyájan tudtuk, hamarosan megérkezik az a titokzatos este, melynek hangulata szavakkal nehezen leírható. Egycsapásra megváltozott minden, napról napra díszesebb ruhába öltözött otthonunk, és édesanyám kisebb-nagyobb csomagokat kezdett el dugdosni előlünk. Az asztalra pedig narancs került. Nálunk csak karácsonykor volt otthon narancs, füge, illetve elvétve banán. Sokáig abban a hitben éltem, hogy a narancs kimondottan karácsonykor terem.

Sok-sok évvel ezelőtt minden máshogy volt. De látva gyermekeim csillogó tekintetét, feszült várakozását, most már tudom, hogy csak tőlünk függ, hogy felismerjük-e, hogy mi az állandó, és mi a változó. Változó a bennünk lévő test, értelem, és állandó, a végtelent magába záró parányi lélek. Most már tudom, s az ezernyi bűvölettel becsapott ködös szemem is tisztán látja, a mához kötözött mozdulatlan testem is határozottan érzi, hogy napról napra közelebb araszolunk a Szenteste embergyógyító csodájához. Lassan eljön a perc, amikor a földi és az égi harsonák egyszerre zendülnek fel. Az angyalok kitárják a vak-ragyogás függönyét, s ebben a pillanatban a menny és a föld egymásba nyílik. E mámorító csoda előtt kívánok hát mindanynyiunknak, fenyőt, csillagot és belsőkézfogást.

Ács Ferenc

vissza az előző oldalra