Gyalogtúra Erdélyországban

„ Adj emberséget az embernek,

 Adj magyarságot a magyarnak. „                                   
József Attila

Nyárádszentmárton több mint 700 éves templomának falán olvasható idézetet utunk befejeztével, kipihenve a kétheti gyaloglás fáradalmait, mutatták meg nekünk. Ott, az emléktábla alatt arra gondoltam, hogy túránk célját ettől szebben nem lehet megfogalmazni. Azért gyalogoltunk kétszáz kilométert, azért beszélgettünk számtalan gyermekkel, felnőttel és idős emberrel, mert emberséget akartunk adni az embereknek és magyarságot a magyaroknak. Ehelyett persze többnyire mi kaptunk példát emberségből és magyarságból…

Legutóbb Farkaslakán felejtettem kis csapatunkat. A hátralévő 70-80 kilométer során átmentünk Énlakán, Etéden, Siklódon, Parajdon, Makkfalván, Nyárádszentimrén, hogy végül megérkezhessünk Nyárádszeredára, ahonnan tizenhárom nappal előbb elindultunk.

E négy nap rengeteg emléke közül mélyen belém ívódott az a szegénység, amely a sóvidék piciny falvaiban fogadott minket. Székelypálfalva néhány háza, melyek kétszer-háromszor olyan idősek, mint én, a kapuban nézelődő hajlott hátú emberek, az ütött-kopott Magazin Mix (bolt), mely hétköznap délelőtt zárva van… E falvakat valahol, valakik lassú éhhalálra ítélték. Míg az idős emberek lába mozdul, keze emel, addig még pislákol az élet, de csendben elalszanak a piciny lángok. A türelem rózsát terem, mondhatnák az ítéletet meghozók, és kemény mozdulatokkal egy újabb magyar falut radíroznak le Nagyrománia térképéről, melyhez hogy-hogy nem Moldáviát is hozzá szokás kanyarintani. Egyébként drága román barátaink gondolkodás nélkül, reflexszerűen megadták a román állampolgárságot a Moldáviában élőknek! Biztos nem hallottak a bekövetkező gazdasági káoszról, valamint az országot elözönlő románokról. Felelőtlen miniszterelnökük lehetett…

Utunk során kellemes kiránduló időben volt részünk, napsütéssel fűszerezve, így a végéhez közeledve kisebb lelkiismeret-furdalás csiklandozta oldalainkat, hogy túl szép, túl ideális körülményekkel lepett meg minket a teremtő ahhoz képest, hogy valójában vezekelni szeretnénk. Így, meghallgatva gondolatainkat aztán tett róla, hogy az utolsó előtti napon bőrig ázzunk. Kiss tanárurat is meghallgatta, mert ezen a napon ráadásul úgy eltévedtünk, hogy egy kört leírva estére ott voltunk, ahol már egyszer koradélután jártunk. A csontig hatoló esőpengéket vízszintesen az arcunkba csapó jeges szél derékig érő, vízitta szivacs-növények között kergetett egyik hegygerincről a másikra. Végre azt kaptuk, amit megérdemlünk!

Nyárdszeredán úgy fogadtak, ahogy utunkra bocsátottak. Kaláccsal, borral és rengeteg szeretettel. Szereda polgármestere ott a város szélen kisebb társaság jelenlétében megköszönte utunkat, és Isten áldását kérte az igaz magyarokra.

Jómagam azóta többször végiggyalogoltam Székelyföld poros útjait, elbeszélgettem az ott élő emberekkel, megcsodáltam szép házaikat, egyszerű életüket, hatalmas szívüket. Gondolatban elfogadtam finom pálinkájukat, kedves szavaikat, őszinte tekintetüket. Előttem vannak a falvak, az emlékhelyek, a székely kapuk, a meghajlott öregek, a mezítlábas gyermekek. És hallom a szót. Hallom az ízes székely magyar szót. Hallom magyar emberek sorsát, örömeiket és bánataikat, hallom, ahogy elmesélik, hogyan is élnek itt távol a hazától, hegyek és völgyek őrizetében, erdők karolásában, Magyarország felől futó felhők figyelő tekintetében. Hallom őket, amint belenyugvó, mégis büszke szókkal védik és dicsérik magyarságukat, szülőföldjüket, hallom a magára hagyott hősök múltat idéző történeteit, akik a lövészárokban puskájukat szorongatva otthoni karácsonyok melegét emlegetik.

Elmúlhat-e valami, ami vérünkké válik? Elfeledhetjük-e azt, ami agyunkba maródott? Elmoshatja-e az idő a képeket, melyet koponyánk belsejére festettünk? Elveszíthetjük-e azt, amit annyira kerestünk, megtaláltuk és a szívünkbe zártunk?

Nem. Csak ha szívünk nem dobog már, és ha gyermekeinkben nem az a szív dobog tovább, ami a miénk is volt egyszer, hanem egy idegen, egy ismeretlen, egy kőből épült.

2004. december 5-én betúrtuk azokat a lövészárkokat, melyben ott kuporogtak a nemzetünkért hősiesen harcoló honfitársaink. Buldózereket küldtünk rájuk. Ez gyalázatosabb volt, mint mikor Ceaucescu hasonló módszerekkel magyar falvakat próbált a földdel egyenlővé tenni, hiszen akkor „csak” házakat, otthonokat taroltak le. Mi akkor a lelkeket buldózereztük le. A lelkek épületeit romboltuk össze, melyeket évszázadok építettek olyan széppé és naggyá, amilyenek voltak.

De nincs az a pusztítás, nincs az a rombolás, mely után ne lehetne újra kezdeni. Még nem jött el az a világ, amikor fel kellene, és fel lehetne adni.

Utunk során megtapasztaltuk, hogy mindig tudnak újra kezdeni, tudnak megbocsátani, és a romokat már ki is söpörték magukból. Nem felejtik ki, mi módon beszélt és tett róluk, értük és ellenük. Nem felejtik az arcokat és a neveket. Mert azok felíródtak a történelem nagy könyvébe és bevésődtek a bölcs székely fejekbe. Van, amely csupa nagybetűvel és van, amely csupa kis betűvel. Azt is mondják, az idő helyére tesz mindent, mert ki mint vet, úgy arat majdan.

Végezetül, hadd álljon itt azoknak a névsora, akik végigjárták a kijelölt utat. Legyalogoltak több mint kettőszáz kilométert, meglátogattak közel ötven székely magyar települést, és megpróbálták menteni a menthetőt:

Bakonyi Péter, Bálint Tamás, Dér Dezső, Fajt Anita, Gecser Csaba, Havasi Ildikó, Kiss István, Jarábik János, Kollár Bence, Kollár Fanni, Kucsera Tamás, Ligetvári Dorottya, Ligetvári István, Nagy Tibor, Nagylaki Endre, Sidó Brigitta.

Köszönöm nekik a segítséget, Önöknek a figyelmet!

Lejegyezte a „ Szeredától-Szeredáig, Magyartól-Magyarig  

Emléktúra” résztvevői nevében:

Kollár Zsolt

vissza az előző oldalra