Az írástudók felelőssége

Nagyképű cím, hát még, ha magamat is az írástudók közé sorolom, bár sokkal inkább a közösségért gondolkodni és tenni tudók táborát értem ezalatt, ám saját ebbéli képességeimet gyakran megkérdőjelezem. Tudják, olyan vagyok, mint a cigány lova: „Nem vak ez a ló, instálom, hanem bátor”.

A külső szemlélő talán meg sem ütközik bátorságomon, én azért olykor elrettenek, kevésnek érzem magam.

Természetesen a gördülékeny s talán közérthető stílus már sajátom, de vajon sajátomnak vallhatom-e a gondolatot, melyet akként közlök? Nem csak a sok összeolvasott, okos emberektől hallott gondolat lecsapódását vetem papírra? Bizonyára gyakran, hiszen talán keveseknek adatik meg az eredeti gondolkodás képessége. Lelek-e azonban saját verítékemből kiizzadt igazgyöngy-gondolatot eddigi írásaimban? Ezen eltöprengek. Mi mindent fogalmaztam meg e négy év alatt?

Elmélkedtem oktatásról,

könyvekről, egyenességről, vágyakoztam a tavasz után és örvendeztem a télnek, dohogtam maliciózusan a kerékpáros közlekedés nehézségei miatt, s főként, újra és újra megpróbáltam megértetni, miért írok a Patriótába. Noha senki sem szegezte nekem nyíltan e kérdést.

Leplezve, burkoltan pedzegették többször, s magamnak is fel-felteszem, mikor nehezen születnek meg az épkézláb mondatok, vagy könnyezik a szemem a monitor vibrálásától.

Remélem, sokan várják, szeretik ezt az újságot. Valószínűleg sokan előítélettel veszik kézbe, és sokakat nem érdekel.  Az azonban – bízom benne – minden olvasó előtt világos, hogy nem nárcisztikus kényszer (mármint, hogy az a becsvágy hajt, hogy „ország-világ” láthatja a lapban a képem, s nevem) ültet hónapról hónapra a számítógép billentyűzete és a monitor elé, hanem a felelősség, a jobbító szándék és a kötelesség. Csak az tudja, aki maga is ír, milyen szorító, nyomasztó néha ez a kényszer, mert a múzsa csak a géniuszokat látogatja, én pedig csak egyszerű halandó vagyok. Akkor hát miért veszem a merszet? Úgy vélem, jó ügyet szolgálok. A nyilvánosság segítségével próbálom elérni az embereket. Megerősíteni azokat, akikkel egy hullámhosszon vagyok, elgondolkodtatni másokat, akik másként vélekednek.

Eddig nem vált kérdéssé bennem a József Attila-i hexameter: „Mért legyek én tisztességes?…” Úgy érzem, tisztességesen, becsületesen élni számomra alapvetés, nem vallási előírás, hanem neveltetés kérdése. Azt jelenti az én olvasatomban, értelmiségiként nem ülhetek a babérjaimon, nem élhetek saját világomba gubózva kényelmesen. Nem várhatom tétlenül, hogy jobbá váljék a világ. Tennem kell: véleményt nyilvánítani, közzé tenni, gondolkodásra, cselekvésre ösztökélni. Számomra tisztesség, becsület dolga írni.

Nekem ez jelenti az írástudók felelősségét.                                                                                                       

Papné Gogolák Márta főszerkesztő jegyzete

vissza az előző oldalra