Láttad már? Elveszett jelentés (Lost in Translation)

Főszereplők:

Scarlett Johansson, Bill Murray, Giovanni Ribisi, Akiko Takeshita, Fumihiro Hayashi, Anna Faris

Rendezte: Sofia Copola

Érezted már valaha, hogy beszélgetni kezdesz egy addig teljesen idegen emberrel, és olyan, mintha ezer éve ismernétek egymást, mert képes kész válaszokat adni az önmagadnak feltett megválaszolatlan kérdéseidre? Ezek a beszélgetések legtöbbször csak egy idegen emberrel sikerülhetnek ilyen jól, olyanokkal, akik nem vesznek el a részleteinkben, (még) képesek egy teljes egészként látni minket.

Ez történik Japánban az amerikai Charlotte-tal (Scarlett Johansson)  és Bobbal (Bill Murray) is.  Charlotte frissen végzett a Yale-en, két éve házas. A férje fotós, aki munkát kapott Tokióban. Charlotte elkísérte őt, de egész nap egyedül van, a munkába nem megy el vele, mert nem is hívja, és valójában észre sem veszi, mennyire egyedül hagyja feleségét. A jól ismert „szeretlek, majd jövök” kapcsolat. A férj egyértelműen magával van elfoglalva.  Így Charlotte jobb híján sétálgat a városban, idegen ott, és ezt nagyon jól tudja, de láthatóan hiányzik belőle a felfedezés lelkesedése. Gyönyörű japán kerteket látogat meg, még egy buddhista szertartást is megnéz, de hiába ez a sok szépség, valami nem stimmel. Egy dolgot fedez fel: nem érezi azt, amit kellene. Nem találja a lényegét, nemcsak a helynek, ahol van, hanem a kapcsolatának sem, majd egy telefonbeszélgetés alatt kifakad belőle: „Nem is tudom, kihez mentem férjhez.”

Bob az 50-es éveiben járó gazdag filmszínész, aki azért jött Japánba, hogy elkészítsen egy whiskey-reklámot. Tudja, annak ellenére, hogy jó pénzt kap érte, valójában semmi keresnivalója nincs itt. Nem tud alkalmazkodni ehhez a felturbózott kultúrához. A feleségével való telefonbeszélgetései is jelentőség nélküliek, egyértelműen látszik, hogy nincsenek összhangban.

A film zseniálisan mutatja be, hogyan alakul ki Bob és Charlotte között egy érzékeny, mély kapcsolat. Teljesen hétköznapi módon, bármiféle különösebb esemény, vagy kiborulás nélkül osztják meg egymással megrekedt életük kérdéseit, a szem elől vesztett lényeget. Annak ellenére, hogy nem oldják meg a problémáikat, mégis jobban érzik magukat együtt, és ettől mi is. A korkülönbség ad egy sajátos hangulatot a kapcsolatnak, nincs határozott szándék arra, hogy „öszszejöjjenek”, viszont annál finomabban kapjuk meg a csúcspontot: fekszenek az ágyon, beszélgetnek, és Bob megfogja a lány lábfejét.

A mozdulat annyira valódi és őszinte, hogy szinte kézzel fogható a pillanat. A film végén nincs igazi csattanó, de nem is ez a lényeg. Amikor először elbúcsúznak egymástól, nem tudjuk hova tenni a helyzetet, jogosan merül fel bennünk a kérdés: -Vége? Ennyi?  Később, útban a repülőtér felé Bob észreveszi Charlotte-ot az utcán, kiszáll az autóból, odamegy hozzá, és súg valamit a fülébe, amit mi nem hallunk, nem hallhatunk, mert ez a kapcsolat túl személyes és mély lett ahhoz, hogy megtudjuk. Így válnak el egymástól.

A film nagyszerűen eltalált környezete: Japán. Nekünk, nyugati szemmel ez a világ teljesen elborult, zavaros, egy értelmét vesztett neonfényes metropolisz. A film egy pillanatig sem akarja, hogy ne így gondoljuk. Az idétlen tv-show-k, a zajos játéktermek, mind ezt a benyomást keltik. Vicces, szinte már szánalmas, mennyire szeretnének a nyugati emberhez hasonlítani. A cowboy-kalapos japánok a hotel folyosóján borzasztó abszurdak, csakúgy, mint a hippit utánzó, vagy a rapper-nek öltözött japán. Több utalást is kapunk a filmben, hogy inkább lennének önmaguk, mert nekik ez a nyugati pop-kultúra igazából semmit sem jelent, félreértelmezik, és ettől nevetségesnek és (számunkra) zavarosnak tűnnek. A vicces, néhol már groteszk jelenetek is a két kultúra közötti különbségből adódnak.

A film 2004-ben megkapta a legjobb forgatókönyvért járó Oscar-díjat.                                                                           

A film kölcsönözhető a Tihanyi Videotékából  is.

Stefkó zoltán

vissza az előző oldalra