Jóslat

Csak a monitor fénye világított az elfüggönyözött szobában. Kéken derengett, sárga kör rikított a közepén, benne kusza vonalak, a kör mentén szabott távolságban asztrológiai ábrák. Ketten ültek a gép előtt, két fiatal nő, feszülten figyelték a képernyőt.

- Mikor indulsz? Fordult az asztrológus kliense felé.

- Tizenharmadikán.

A jós begépelte a dátumot, tenyerébe ejtett fejjel figyelte a megváltozott képletet.

- Ez nagyon jó kirándulás lesz. És nem csak jó, több annál. Kigurult szájából a nevetés. Ez igen! Találni fogsz valamit, mondta sejtelmes mosollyal.

- Mit? Kérdezte Eszter már félelem nélkül, kíváncsian.

- Ezt nem tudom elmondani. Mert elmondhatatlan. Majd meglátod. Jó lesz!

 Másnap hajnalban indult Erdélybe, Marosvásárhelyre. Csodálta látványosságait.   Az 1911-ben, szecessziós stílusban épült kultúrpalotát, a „magyarság házát”. A pécsi Zsolnay gyárból származó, színes cserepekkel fedett tetőzetét. Negyvenöt méter hosszú előcsarnokát, annak két végét lezáró, óriási velencei tükröket. Az emeletre vezető, carrarai márvánnyal díszített lépcsőházait, falain Nagy Sándor és Róth Miksa üvegfestményeit, amelyek Jókai Mórt, Kossuth Lajost, Liszt Ferencet, Erkel Ferencet, és Munkácsy Mihályt ábrázolják.

Nézte még hangversenytermét, tükörtermét, kézzel festett falait. A lány végighúzta ujjait a falra festett virágmotívumokon. Figyelmetlen szemlélődő azt hihetné, tapéta. Holott nem az. Egymásba kulcsolt, ívesen mázolt virágok sorakoztak oszlopokban, padlótól plafonig, igézően, mindenütt. Tapintott indát, szirmot, levelet. Falra simított tenyérrel, lehunyt szemmel érte őt az áhítat, szájába vaníliafagylalt ízét, annak édesét idézte, jóllakatta.

Akadt a műélvezethez társasága is. Délceg, fiatal. Zsebre vágott kézzel, már-már hanyagul közeledett a férfi.

Eszter felnézett rá, mosolygott bátortalanul. Lám, talán pont itt és most érinti meg őt a megjósolt csoda.

- Szép falak, mondta a férfi, és szórakozottan megtapintotta a felületet.

Bólintott Eszter mosolygósan, szerinte is.

- Jó nagy ez az épület.  Tetszik. Szeretem a nagy dolgokat. Most építkezem, és azért az én házam se lesz kicsi! Sok pénzem lesz benne.

Megállapodott tekintete a lányon, méricskélte hosszú haját, kedves arcát, karcsú, légies alakját. Elvigyorodott.

 – Szereted te is a nagy dolgokat?

Eszter szólt volna, de nem tudott. Hangja elakadt a döbbenet, és a kiábrándultság között, valahol félúton. Rámeredt a fickóra némán, annak a gyermeknek a szemével, akinek épp az imént verték ki kezéből a fagyiját.

Szerencsés véletlen, hogy a teremőr közben megjött és kinyitotta a Kisterem ajtaját. A hirtelen megáradó turistahad magával ragadta az alkalom szülte széptevőt.

Eszter kiment a palotából, kedvetlenül. Árnyékot a tér túlsó oldalán, a barokk stílusú, kéttornyú katolikus templom tövében talált. Lelátott a parkolóra. A templomtól jobbra húzódott az autók számára fenntartott hely. Alacsony, kovácsoltvas korlát óvta a figyelmetlen turistákat, templomfotózás közben nehogy lefaroljanak a másfél méter mély parkolóba. Fáradtan megtámaszkodott a korláton. Nem vette észre, csak amikor már késő volt, hogy nincs egyedül.

-  Hol is hagytuk abba a beszélgetést? – kérdezte tőle egy mély bariton, túl közel ahhoz, hogy ki lehessen előle térni. 

- Miért, beszélgettünk?- csodálkozott rá Eszter, közben már a menekülési útvonalat tervezve. Ha megkerüli az épületet, és úgy sétál a buszhoz, ez a bankó-lovag még elkíséri. Átnézett a kovácsoltvas korlát fölött. A vas térdig, ha ér. Vállat vont. Nincs mindig alternatíva. Bemérte mégy egyszer a mélységet, és ugrott. Elvitte a buszig frissen szerzett, akut bokaficamát, de nem bánta az új terhet, mert vitt magával mást is, tenyereiben őrizte a festett falak hűvösségét, varázsát.

Jó, meleg érzés volt hordoznia kezében a titkot, bár kicsit félt, ha kinyitja, a valami elrepül, mintha sosem lett volna. Meg kellett tudnia. Félve, vigyázva hajtogatta szét ujjait. Várt. És mosolyt csalt arcára a megkönnyebbülés, hát miféle butaság ez, hogy lehetne elveszíteni a megfoghatatlant? Hiszen ott van az, mindenben. A kézzel festett falban, Sinatra hangjában, Oscar Wilde egyetlen mondatában, a tóparti tétlen, szemlélődő félórában, a bontakozó szerelem talpig-zavarában, a vaníliafagylaltban.

És ki tudja, talán igaz. Ott van a csillagokban.

Matus Mária

vissza az előző oldalra