Tűz! Tűz!

Nem érkeztek meg az új alkatrészek az autószerelő műhelybe, így az nem nyitott ki szombaton. Így esett, hogy nem ment be aznap dolgozni Balázs. Azért korán felkelt, ült a nappali egyik kopott foteljében, kávéval a kezében. Dörzsölgette álomittas szemét, viszketeg körszakállát. Huszonnyolc életévének minden nyűgével, nyújtózkodott egyet. Felrakta szemüvegét, aztán kávézgatott, szemlélődött. Nézte az öreg zongorát, szélén egy ottfelejtett pohár, benne pár napos sörmaradék. Az ebédlő menti falnál virágállvány, rajta szomjas, portól elszomorodott virágok.

Nézte a járólapot, hát bizony, fel kéne újítani, gondolta, mert a fúga már elmúlt, és néhány padlólap is elrepedt már. Megitta kávéját, azután csak hátrahajtott fejjel meredt a semmibe. Egy ideig elmélázott a levegőben úszó porszemeken, vidáman táncoltak az ablakon betűző, reggeli napsugárban. És érezte, ahogy elönti a tettvágy. Takarítani kell! De mivel megfontolt ember volt, nem kapkodta el ezt sem. Gondolta, kezdetnek elég lesz az is, ha kiszellőztet.

Kinyitotta hát, az ablakot. A munkától elfáradván, kimerülten rogyott vissza a fotelbe. Folytatta előbbi ténykedését, a semmittevést. A nyitott ablakon beáradó friss levegő azonban füstöt hozott magával. „Biztosan gazt égetnek valahol”, - gondolta, és ezen hosszan elmélázott. „Ilyen szárazságban? Bolondok ezek?”

Elmélkedését a csengő hangja zavarta meg. Sóhajtva felállt, ajtót nyitott. A szomszéd néni volt. Apró termetű öregasszony, ritka, ősz haját kendő fedte, alóla izgatottan repkedtek a tincsek, miközben hevesen hadonászva karjaival, izgatottan közölte a tényállást.

- Balázskám! Ég a Roziék háza!

- Tényleg? - tárta szét karját Balázs - És kik azok a Roziék?

- Hát a szembe’ szomszéd! Nem igaz, hogy nem tudja! Hát hol él maga, Balázska?

- Nem vagyok én pletykás vénasszony, hogy azt figyeljem, ki kicsoda, és mit csinál!- vágta csípőből a választ, és ellenségesen meredt be az anyó kendője alatt parázsló, éjfekete szemekbe. Álltak így néhány másodpercig, farkasszemet nézve, ugrásra készen. A helyzetet az idősebb, ezért bölcsebb nagyanyó oldotta meg. Felhagyott a szemmel veréssel, és unottan, csak úgy mellesleg, megkérdezte:

- Nem akarja kihívni a tűzoltókat?

- Éééén? Lepődött meg Balázs, de csak egy pillanatig tartott a határozatlanság, - Hát, akár ki is hívhatom.

Hívta hát, a 107-et. Jönnek, persze, mondták, csak előbb azonosítsa magát, mondja meg a nevét, lakcímét, telefonszámát. Megmondta. Aztán kart karba öltve, mentek az anyókával, ház tűz nézőbe. Az utcán senki sem járt. Szombaton reggel, fél kilenckor kihalt volt teljesen a máskor oly forgalmas út. Egy lélek sem, még egy sánta fekete kutya sem járt arra. A ház viszont égett. Csípőre tett kézzel, megnyúlt nyakkal bámulták a lángokat, várták, mi lesz.

- Balázska! – szólt az anyó - mondja csak, nem akar bemenni?

- Miért mennék? –méltatlankodott - nem őrültem meg! Nem látja? Ég a ház!

- De mi van, ha van bent valaki?- mondta a néne megrovón, és aggódott még a kendője is.

- Nincs bent senki! Nem hallok sikolyokat!

- Jaj, Balázska! Attól még bent lehetnek! Csak lehet, hogy már meghaltak, mert füstmérgezést kaptak, azért vannak csendben!

- Akkor meg minek már bemenni?

- Látta Balázs, hogy kár volt ezt mondai, mert ellene fordult a kendőbe rejtett anyófej megint. - Balázs döntött. Inkább a tűz. Már indult volna, amikor megszólalt a telefon. A tűzoltók. Csak ellenőrizni szeretnék, nem volt-e téves a riasztás.

- Nem, nem volt téves, ember!, tíz perce adtam le! Nem értik? Ég egy ház!

- Jól van, megyünk már.- sóhajtott a rezignált tűzoltó, és bontotta a vonalat.

Az anyóka csípőre vágott kézzel bámult Balázs arcába, harmincötös lábával ritmikusan dobolt a flaszteron.

-  A tűzoltók voltak - mondta Balázs, mindjárt ideérnek. És igyekezett nem nézni semerre. Főleg nem a nyanyára. Nehogy megint beküldje az égő házba ez az őrült némber. De hiába nem nézett az öregasszonyra, mert a ritmusos, egyre gyorsabb, idegesebb lábdobogást nem tudta nem meghallani. Mert ez egy anya lábdobogása volt. Egy anyáé, aki addig dobol a lábával, amíg fel nem veszed a kardigánt. Nincs vita. Balázska feladta. Indult a vészbe. Már a kapunál járt, amikor mozgolódás támadt az utcán. Egy középkorú nő jött, két kezébe temetett arccal, toporzékolva üvöltözött. Ahogy közelebb ért, már ki lehetett venni valamit összefüggéstelen szavaiból, valami olyasmit, hogy: - A házam, jaj istenem, ég a házam!

- Áhá, ez lehet a Rozi, a szomszédom, eszmélt rá Balázs, és rutinosan tárcsázta az orvosi ügyelet számát, mert Rozi elájult a sokktól.

- A tűzoltók húsz perc múlva értek ki. Már bomlott szét a tető. Ment a szaki, lekapcsolni az áramot. És oltottak. Gyorsan befejezték. Fürgén szaporázva jöttek el a háztól. Megállt az öt tűzoltó Balázskáék mellett, egyikük rágyújtott, nézték ők is inkább a lángolást tétlenül.

- Hát maguk? Nem oltanak? –kérdezte Balázs.

- Nem hát. Szikrázik az egész, –mondta a tűzoltó. – le kell vágni a vezetéket. Mindjárt jönnek az áramosok. Amíg rájuk vártak, újabb szemlélődő csapódott hozzájuk. Ötven körüli szikár, ápolatlan férfi, gombolatlan ingben, borostás arcában szűrő nélküli dekk füstölgött. Koszos, foltozott, két számmal nagyobb nadrágját bálamadzaggal rögzítette a derekán sikkesen. Lassan, tétován közeledett. A belőle áradó pálinkagőztől magasabbra csaptak a lángok. Megállt a ház előtt, dülöngélve. Felmérte a terepet. Erőltette az agyát, hogy rájöjjön, mi történik. Amikor megértette, nagyot fújt, vakarta a tarkóját. Bizonytalan, enyhén deliráló állapotában, karjaival hessegetvén a rózsaszín vízilovakat, eltávozott a legközelebbi kocsma irányába.

- Ez Pista volt. A Rozi férje.- mondta az anyó.

És megjött az áramszerviz. Két fiatal férfi, frissek, ügyesek. Végeztek az illegális vezetékkel hamar, „na, ezek se lopják többé az áramot,” summázták, és továbbálltak.

Lehetett már, oltani. A tűzoltók elfeketedett gázpalackot hoztak ki a házból, azt az árokba dobták, és locsolták hosszú percekig, hadd’ hűljön. A házat aztán gyorsan elintézték. Helyén kiégett, elüszkösödött romhalmaz maradt.

- Tudják már, mitől gyulladt ki? - kérdezte Balázs az épp elpakoló tűzoltókat.

- Hát…- nem. De egy biztos. A tűznek nem egy fészke volt. Egyszerre több helyről is terjedt.

- Tehát gyújtogatás?

- Lehet. Na viszlát!

Hazament Balázs. A kapuig együtt ballagott az anyókával, szörnyülködtek, hitetlenkedtek még egy kicsit, azután ment mindenki a dolgára. Bosszankodott kicsit Balázs, hogy az ablaka mindvégig nyitva volt, mert beleette magát a füst mindenbe. „Mindegy, - gondolta -  lehet hogy füst van, de legalább nem az én házam égett le.” – és gyorsan lekapcsolta a reggel úgy feledett elektromos kávéfőzőt.

Matus Mária

vissza az előző oldalra