Angyal Csaba: Szabadulás

Ledobva lelkem koloncait magamról… megszabadultam. Egy pultnál ülve, egyedül, ebben zajos pub-ban. Függetlenül ettől a zsivajtól, ami körülöttem szürke homályként elborít mindent, csak gondolataim vesznek körül. Az idő bennem váltakozva folyik – időnként úgy érzem, a napok csak elrepülnek a fejem fölött, de vannak olyan pillanatok (mint most itt ennél a kopott, repedezett ivónál) amikor minden megáll néhány órára bennem, amíg írok és én mozdulatlan vagyok közben. Ez lelkem tükre – szembe nézek önmagammal, érzéseimmel, gondolatfoszlányok hullámzanak körülöttem. Ha fölnézek erről a lapról, minden megáll. Mozdulatlanság bennem… tapintható ez a csend – mert mikor megállok egy szemvillanásnyi időre – kézzel foghatóak lesznek érzéseim ebben a saját magam teremtette létezésben.

Mi az idő?! – Ki vagyok én most a jelenben, s hová tartok egyhelyben ülve – a földet szántom gondolataimmal ebben a tinta és papír által körülhatárolt térben. Hogy mióta várom a megszabadulást, talán ki sem tudom fejezni ezt az érzést magamban. Reggel, mikor kimerültem az álomból, még nem éreztem magam körül ezt a nyugalommal átitatott világot… Hisz’ nem mindannyian ezt az érzést keressük magunkban?! A pillanatnyi csendességet a hétköznapok rohanásában. Évekig kerestem, hangoztattam, beszéltem róla. Hol a nyugalom körülöttem? – most megtaláltam magamban. Hogy ez kiteljesedjen, el kellene utaznom – messze innen, mindent és mindenkit magam mögött hagyva. Mi lenne ennek az utazásnak az értelme? A semmi: mert a végcél elérése már nem fontos. A végtelen, kopár és sík mezőségek, sivatagok felé indulok – de mindannyian visszatérünk egyszer. Oda, ahonnan elindultunk… kiindulva önmagunkból. 

Létezik olyan ember körülöttem, aki felfedezi ezt a megérzést és meg is érti magában? Mindannyian születésünk pillanatában a sors által kijelölt feladattal indulunk el az úton. Elfelejtünk mindent, s azon telnek napjaink, hogy megtaláljuk a kiindulási pont értelmét magunkban. Mélyre kell ásnunk a lelkünket a hétköznapok által elborító sötétség bugyraiban. Mit hozok magammal a felszínre az út során? Mi marad? most talán csak ez a csend. A csend hangja szférikus zene, a zene hullámai pedig a nyugalomba röpítenek el bennünket. Téged is?  - engem igen. Most, ezt érzem, mert fölszabadultam egy villanásnyi időre a napi kötöttségek béklyói alól. Holnap már rám nehezedik újra az égbolt és az idő terhe de most: gondolati meditációmmal megváltom a világot körülöttem, meg a belső lényem. Lebegek minden felett csillag vagyok, csak porból és energiából állok

Minden összesűrűsödik bennem egy tér és idő nélküli ponttá, aminek nincs materiális kiterjedése Összezsugorodom láthatatlan parányi talán csak egy gondolattá. Ha most megszűnne létezni fizikai életem, megszabadulnék a körforgásból. Minden komikus lét mögöttem, az illúzióktól oly távol, az univerzum én vagyok magam már nem létezem. Csak azt látod rajtam, amit én elképzelek. Látod testem a söntésnél, egy töltőtollal kezében de már minden halványodik körülöttem kezdek széthullani alkotóelemeimre és szétfoszlani a látszatvalóság általad látott szférájában. Lassú körforgás, ahogy kioldódik életem szellemlényként létezem csak tovább. Énem eloszlik, a minket körülvevő mindenség vagyok, egy spirális körforgás mely az univerzum maga.

Ez fizikai halálom és mindent elborító halhatatlanságom. Ne félj, nem múlunk el teljesen, hiszen mindannyian az időn kívül állunk. Egy részem veled marad, a pillanatnyi nyugalom vagyok: láthatod ezt, mikor magadba szállsz a csendességet, ami elborítja érzékeid. Valahol ott vagyok én is: az öröklétben. Minden múlandó körülöttünk, és egyszer te is ott ragyogsz majd velem az égen csillagként az elkövetkező évezredek oltárán, az elmúláson túl az emberiség emlékeiben. Ha minden ember meg is szűnik egyszer létezni - a szellem, az elme által megteremtett gondolat megmarad az idők végezetéig, az örökkévalóságon át.

 Föl sem foghatom azt, amit rajtam keresztül, egyszer-egyszer a fölsőbb tudati szint, a kozmosz közvetít az emberek felé. Emlékszel, egyszer már találkoztunk nem ebben az életben, de gondolataidban melletted voltam. Nem láttál de angyalszárnyaimmal elborítottalak, s vigyáztam a akkor benned lévő békességet, baj nem történhetett veled. Olykor megérintettelek belül, s mélységes nyugalomérzés szállt beléd. Figyelted azt a csendet, ami akkor elfedett a hétköznapi rohanás és az élet problémái elől? Én voltam ez az érzés. Feloldódtam megtört a varázs, már nem létezem, független vagyok mindentől ettől a szomorú, küzdelmekkel teli élettől. Sivár minden, ami egyébként most körülöttem a valóság.

De mit élünk meg valóságként? Nem lehet, hogy csak azért létezünk a földön, hogy dolgozzunk, együnk és valahogy megéljünk a mindennapokat. Én most itt a papír fölött egyszer és mindenkorra megszabadultam a kötöttségektől. Itt az ideje, hogy mindannyian másképp gondolkodjunk életünkről. Hiszen ha nem keressük, nem is találjuk meg az értelmét, s a nekünk kiosztott szerepet sem tudjuk beteljesíteni, az utunkat végigjárni. Fölöttünk öröktől fogva létezik egy fölsőbb tudati szint nevezheted Istennek, ha a vallásban hiszel, én tiszteletben tartom ezt. Én abban hiszek, van elég erő bennem, hogy megtartsam magamban ezt a meditatív állapotot a mélyről (vagy az egekből) jövő nyugalmas, most villámcsapásként felpezsdítő, mégis békés állapotot.

 Hull az égből felém a fájdalom de már elkerüli a lelkem megszabadultam, s most szinte nem tudok mit kezdeni ezzel a magasabb szinttel, a mindent átfogó szeretettel. Most följebb léptem egy szinttel a felismerésben az idő és tér keltette viszontagságaim között. Utazás közben élményeket merítve vándorlok tovább a végső megnyugvás felé. Elérem valaha is a célom? Mi a cél? - az út végigjárása, érzések halmaza és a teljes megtisztulás: amikor elhagyhatom mindezt magam mögött Egész életünk folyamán arra törekszünk, minél több megélést halmozzunk föl magunkban. De mikor itt az idő vége testileg az öregkor már csak a fontos dolgokra emlékezünk. És megszabadulunk terheinktől, eldobáljuk emlékeinket - ami az élethez, annak valóságához húz vissza minket. Most úgy alakult életem, olyan partra sodort, ahol időt kaptam arra, hogy kiteljesedjenek gondolataim.

Ezen a napon, így éjfél táján élem meg ezt a fordulópontot. Éjfélkor megragadva a pillanat sötét árnyát eldobva magamtól, talán elérem a teljességet a bennem keletkező fényesség hatalma által. S érzem, a világ iránt érzett szeretet elborít mindent körülöttem. Hidd el nekem, mindannyian a teljesség felé vezető göröngyös utakon járunk, kézen fogva lépkedünk a végső semmi felé, s egyáltalán nem rossz dolog teljesen megszűntnek lenni. S nemcsak erre az egynéhány pillanatra, míg ezeket a foszlányokat papírra vetem vagy amíg te elolvasod elmém kivetülését. Lehet, ez neked semmit nem jelent, de nekem ez az élethez szükséges energia, mennyei étek. Az írás maga a lélek fénnyel teli misztériumához vezető egyetlen lehetőségem.

És nem véletlenül osztom meg veled meditációm a szabadság mindent átölelő érzéseiről. Lehet, csak egy betűkből álló káoszt látsz bennem, de akkor nem ismerhetsz meg. Elmondom most neked, én vagyok a sötétségben a fény, vége a kezdetnek, az út maga, egy lehetséges választás a megszűnés felé. És ez a vég a szennyeződésektől mentes tiszta elme létezése. Ha befogadod a tiszta fényt, védelmezőleg borítalak el, foglak közre, ott vagyok melletted a legszorultabb helyzetekben Ha csak az létezne, amit érzékelünk szegényebb lenne a világ és halálunk gyorsan elérne minket.

Én csak azért élek, hogy elmondjam neked a rajtam keresztül kinyilatkoztatott gondolatokat, melyeket nem kell elfogadnod, de nekem a szabad akaratot jelentik ezek a sorok. Élek, járom utam a pusztító idő és korlátozott kiterjedésű tér által behatároltan s mindezek felett létezve átlépek egy köztes világba, ahol önmagam lehetek. Talán megérted bennem ezt a létállapotot te is részese voltál gondolataimnak ennek a kinyilatkoztatásnak: egyszer mindannyian megtaláljuk azt a helyet, ahova tartozunk mint én az otthonom mely a valóságtól, a tértől és az időtől is független örökkévalóság

Hazaértem

vissza az előző oldalra