Szelíd vágta

Van Dabason egy hely. Konkrétan egy dabasi utcában, ahova a Vörösmartyról kell lefordulni, és ez a hely az ötös számú ház. Hogy miért fontos ez? Mert itt, lovagolni lehet. A hátsó udvarban van két karám, bizonyos esetekben egybe lehet őket nyitni, és a gazda ilyenkor, öt lovával körbemegy benne, tanügetésben. A négy sportpónit, és egy apró termetű, szürke wales-pónit ő és gyermekei ülik meg, esténként mozgatják át ilyen módon a lovakat.

A gazda neve: Bartha József.. Járok hozzá egy ideje. Ez egy varázshely. Az állatok illata, mozgása finom, könnyed, árasztják magukból az élet egyszerű igazságait, a nyugalmat, harmóniát. Felültem Bettire, a tíz éves kancára. Száron vezetve, körbe-körbevitt hátán a karámban. Bartha úr, a kör közepén irányította, biztatta, vagy éppen visszafogta a lovat, mikor mit kellett. Szóval is tanított, miközben módosan, lassan körbejárt a fedetlen lovardában.

-         Ez a jószág, Betti, akin most ülsz, egy sportpóni, a marmagassága 137 cm.

Figyeltem szavára, és majdnem ez lett a vesztem, mert a ló, felfigyelve a szomszéd kertjéből átlocsoló vízre, megindult. Megijedtem.

-Hát igen, mondta Bartha úr, a ló az egy menekülő állat.

Biztosan észlelte értetlenségemet, mert bővebb magyarázatot is adott.

-Sokan kérdik tőlem, hogy miért mondom ezt. Hát azért, mert a ló fél. Mindentől, amit nem ismer, könnyen megriad. Ha az ember kilovagol a rétre, és egy bokor alól hirtelen felröppen egy fácán, könnyen baj lehet. Az állat megriad, de nem szabad ráhagyni, ilyenkor meg kell őt nyugtatni, és vissza kell vinni, hogy tudja, megismerje azt, amitől megrémült. Ha már valamit ismer, nem fog félni tőle.

Jó egy óra lovaglás után, reszketeg lábakkal indultam haza, és búcsúzóul még megígértettem Bartha úrral, hogy legközelebb, ha eljövök, lovaglóórán kívül egy riportot is ad nekem. Beleegyezett.

Pár nap múlva tehát újra itt, de már nem pónilovon, hanem annál jóval nagyobb, sőt hatalmasabb kancán, Tündéren folytattam tanulmányaimat. Sajnos, a vakrémület, az alacsony vérnyomásom és számtalan általam ismeretlen, külső behatás miatt majdnem ájulással fejeztem be a tanügetés- leckét, úgy körülberül a harmadik megtett kör után.

Szerencsére Bartha úr figyelt rám, nem is lett semmi baj, segített leszállni, és akkurátus módon belém adagolt egy kisebb vödör kávét.

-Úgy látszik, alacsony a vérnyomásod. Megértem, nekem is az, az ügetés pedig könnyen kihajtja a vért az ember fejéből. Velem is gyakran megtörténik. Ha érzem, hogy közeleg a rosszullét, gyorsan leszállok és elterülök a földön, mindegy, hogy milyen helyen vagyok, ilyenkor csak ez segít.

-Gyönyörűen, nagyon profi módon lovagolsz. Régóta csinálod?

-Hát, már gyerekkoromban is jószágok vettek körül, de lovagolni csak nagyon későn, 37 éves koromban, 1985-ben tanultam meg. Volt egy komoly betegségem, csak bottal tudtam járni. Kétoldali csípőizületi kopásom volt, az orvosok azt mondták, hogy nem fog meggyógyulni soha. Az orvos azt jósolta, hogy maximum három év, és tolókocsiba kerülök, mert nem fognak megtartani a lábaim. Ebben az időben találtam egy cikket egy lovas magazinban, a címe az volt, hogy „a ló, mint gyógytornász.” A cikkből kiderült, hogy az én betegségemre is jó ez a fajta „gyógytorna”, ezért elkezdtem lovagolni járni. Azután rövid időn belül vettem egy lovat, azóta nem érzek fájdalmat. De ha két-három hónapig nem lovagolok, újra fájnak a lábaim. Később már több állatot is vettem, de volt egy szívműtétem, és el kellett adnom őket. De a gyermekeimnek megígértem, hogy ha kijövök a kórházból és meggyógyulok, mindannyian kapnak egy pónit. Megtörtént. Azóta vannak pónilovaim. 1997-ben már fogatba fogtam őket, versenyekre jártam velük.

-         A te lovaid is nagyon nyugodtak. Alkalmasak lennének gyógylovagoltatásra?

-         Nem, mert erre a célra a lovat kimondottan nevelni kell. Volt egy időszak, amikor szerettem volna ezt csinálni, elvégeztem egy tanfolyamot hozzá, és kineveltem rá egy lovat is. De ehhez több minden kell, szakemberek, például. Gyógypedagógus, gyógytornász, főleg a súlyosabb esetekben. Sajnos nem találtam ehhez megfelelő embereket, ezért letettem róla, eladtam a lovat is.

-         Öt gyermeked van, közülük három kiskorú, akik úgy tudom, versenyekre is járnak.

-         Igen, a legkisebb gyermekem tavaly volt először versenyen.

-         Hétéves, jól tudom? Ahhoz képest ez elég szép teljesítmény.

-         Igen, de ha azt veszed, hogy már három hónapos korában felültettem a lóra, akkor ez nem annyira meglepő.

-         Barnabás, a 13 éves fiad, igen jó helyezéseket ér el a versenyeken.

-         Barni kezdte talán a legkorábban, hétévesen már ő volt a segédhajtóm fogathajtáson.

-         Nemrég volt egy komoly egészségügyi problémád.

-         Igen. Szerencsére felépültem belőle, és bár ezt mások nem mondják meg, de én mégis érzem, hogy nem teljesen jöttem rendbe. A betegség előtt nagyon jó emlékezőtehetségem, logikus gondolkodásom volt, és érzem, hogy ez már nem a régi.

-         Miből élsz?

-         Engem leszázalékoltak, rokkantnyugdíjas vagyok. Mellette vállalok lovagoltatást, fogatlovak betanítását, bértartást is.

-         A gyerekek nagyon jól szerepelnek a versenyeken, ez hoz valamennyi pénzt?

-         Nem, inkább viszi. A nevezési díjak elég magasak, ezért sajnos, nem mindig tudom mindhárom gyermekemnek biztosítani azt, hogy indulhasson. Barnabás megy a legtöbbet, neki nagyon jó helyezései vannak, fontos, hogy minél több versenyen megjelenhessen.

Az étkezőben ülünk, a kredenc teteje és polcai roskadoznak az érmektől. Szem előtt van a legutóbbi trófea is, Bartha Barnabás a Hajdú Nagydíjon elért első helyezéséről.

A kávém elfogyott, a vérnyomásom újra a régi, és lejárt a szalag a diktafonomban is, úgyhogy indulok. Persze még megbeszéljük, hogy mikor jövök legközelebb lovagolni. És persze, minél előbb szeretném. Mert ez szerelem.

Matus Mária

vissza az előző oldalra