Csak tekerek

Szent ég! Már fél nyolc! Indulnom kell! Táska, kulcs, ételhordó, veszem lajstromba a holmimat. Kerékpárra! Szzz! Már megint eltelt öt perc. Sebaj, 10 perc a kerékpárúton bőven elég, akkor is ott vagyok becsöngetésre.

Gurulok már. A sarkon lelassítok egészen, a múltkor sem adta meg az elsőbbséget egy autó. Ez most simán ment. Hurrá, egyenes szakaszon tekerhetek szinte végig, percek alatt beérek. Hohó, ezek a gyalogosok, akik éppen most keltek át az úttesten, vajon miért téblábolnak előttem? Biztosan csak betájolják magukat, s már is szabadon hagyják előttem az utat. Mégsem.

Az udvarias, kedves kérés, nyilván megteszi hatását, s átmennek a járdára! Tévedtem. A válasz gyors és otromba, de legalább szabad az út. Vigyázat! Most ért be a busz a megállóba. Özönlenek le róla az utasok, sajnos õk sem tudják, hogy a fele pálya, mint kerékpárost, engem illet. Nyilván a látásukkal is baj van, senki sem húzódik a járdára a szembe jövő biciklisek elől. Hopp! Még idejében leugrottam, elkerülvén az ütközést. A gyalogos rezzenéstelen arccal halad tovább, az én szívverésem is rendeződik. Talán fel kellene festenem a „kerékpárút” feliratot, hogy közlekedő embertársaim tudomására jusson, osztozkodási igényem jogos?!

Az idő vészesen fogy, de nyugalom, már békésebb részhez értem. Itt akadálymentesen haladhatok, ha átjutok ezen a kereszteződésen és egy autó sem terít be sárral, mint a minap. Ebbe a kikerülhetetlen pocsolyába óvatosan hajtsunk bele, mert a nadrágszáron és a cipőn rosszul mutatna a latyak nyoma. Ezt megúsztam, csak víz fröccsent rám. Ezt a manővert, úgy látszik, még gyakorolnom kell. Mindjárt a sarokhoz érek, s onnan a célegyenesbe fordulhatok.

Van még két percem háromnegyedig, ha szerencsém van, süvítve még odaérek. Nincs. Ennek is pont itt kell állnia!  Az utat teljes szélességben egy nagy autó torlaszolja el. De hisz a parkoló 10 méterre van! Ráadásul a virágágyon is áthajtott. Szegény néhai virágok! Várnom kell, míg a forgalom engedi, hogy az úttestre óvakodva továbbmehessek. Mostantól késésben vagyok. Á, elértem a kereszteződést, innen tényleg csak egy perc az iskola. Feltéve, ha átenged egy autó.

Sajna, mindenki siet. Várok, tekergetem a nyakam, lesem a kellő pillanatot, amikor átslisszolhatok, futólépésben, mert az a közeledő piros kocsi mintha gyorsítva közelítené meg az átjárót. Huh, én voltam a gyorsabb! Járgányomra pattanok, s tekerek tovább. Kicsit kerülgetnem kell a kábeldobozokat, szűk itt a hely, a fák alatt lapos kúszásban jutok át, nagyon lelógnak az ágak, de végre megérkezem. Öt perccel tartott tovább, mint számítottam, nem volt szerencsém.

Utálok elkésni. Majd holnap előbb indulok. Vagy kérjek egy akadálymentesítő felvezetőt?!

vissza az előző oldalra