A derű délutánja

A legkisebb dologért, ha értelme van, mindig érdemesebb élni, mint az értelem nélkül való legnagyobbért.

Az az ember, akinek a szíve nem változott, senki másnak a szívét nem fogja megváltoztatni.
C.G. Jung

….. bevallom számítottam rá, de minden képzeletemet felülmúlta az a csoda, aminek részese lehettem június 7-én, kedden az Együtt Könnyebb Klubban, a Vakok és Csökkentlátók Országos Szövetségének helyi összejövetelén. A meghívást ezúton is köszönöm, de nem biztos, hogy a szavak kifejezik azt az élményt, amit ott kaptam.

Minden hónapban egy alkalommal összejön az a 15-20 ember, akiknek közös próbatételük van az életben. Kívülről nézve az élet egyik legnagyobb ajándékától, a látástól fosztotta meg őket a sors.  De ahogy az életben mindig van egyensúly, õk kaptak valami egészen más képességet, ami túlmutat a „tisztán” látáson, az őszinte, „egymásért tenni tudás”  és a  szeretet képességét.

Az az öröm, ahogy egymást várták és fogadták…, azok az ölelések…, az a derû…, az a várakozás…, a szépen terített asztal…, aprósütemények, olyan díszletei voltak ennek a napnak, amik nem a külsőségekről szóltak, hanem sokkal inkább a várakozásról, hogy mit adhatnak a másiknak. Ki Zelk Zoltán Párbeszéd című versével, ki énekkel, ki egy színes pillangóval, ki egy recepttel ajándékozta meg a másikat. Csupa apróság, de személyes szívből jövő. Ezek az emberek csak az élet derűjét tudják egymással megosztani, pont õk, akiknek – gondolhatnánk-, ebből lehet a legkevesebb, hiszen az életük megpecsételt. Hallgatva a személyes történeteket, megrendültem.

Van akinek háborús sérülése van, más cukorbetegsége miatt csökkentlátó, van akinek egyik napról a másikra ment el a látása, szintén más a koraszülöttsége  miatt lett beteg. Mindegyikőjükben közös volt viszont, hogy az ilyen napok, mint ez a keddi délután, élteti őket és erőt ad a hétköznapokhoz. Sorsközösségben vannak együtt, itt nem kell egymást irigyelniük, senki nem különb a másiknál, és sajnos minden betegség velejárója, hogy az embert sokkal alázatosabbá teszi, de ezen keresztül megértőbbé is a másik gondjai iránt.

Nem hangzott itt el szó pénzről, segélyekről, anyagi dolgokról (pedig nem hiszem, hogy bővelkednének benne), de nem ez hiányzik az életükből, hanem az egymásra figyelés, és ezt itt kapják meg leginkább, egymástól, ebben a csoportban, minden hónap első keddjén. Lehetnék szomorú is, hogy nekem is épp itt jutott ki az odafigyelésnek ilyen tisztasága, amit itt kaptam, de boldog vagyok, hogy tapasztalhattam a külsőségeken és szavakon túli világból az időtlenséget, azt az értéket, amiről azt gondoltam, már talán nincs is.

Őszinte szívvel köszönöm, lelkemben őrzöm e derűs délután minden megrázó és felemelő pillanatát.

Erdélyi Lajosné Marika néni külön köszöni a pártoló tagság áldozatkész munkáját.

vissza az előző oldalra