Quo vadis Patrióta gyerek?

Tejfoggal kőbe mért haraptál?

Mért siettél, ha elmaradtál?     

Miért nem éjszaka álmodtál?

Végre mi kellett volna, mondd?”

(József Attila: Karóval jöttél 1937.)

Már egy évnél is kevesebb van hátra és egy határozott, netán remegő mozdulattal, vagy „bátor” otthonmaradással újból tanúbizonyságot tehetünk arról, hogy demokratikus országban morzsolgatjuk életünket s a hatalom igenis a nép kezében van. Választások lesznek, és nemsokára ránk szakad a parlamentáris demokrácia minden áldása. A nép, az Isten adta drága nép, pedig nem fogja cserbenhagyni szeretett politikusait. Agy és szív nélkül, leszeget fejjel feszülünk majd egymásnak megint, csak az utálat férgeivel teletömött szánk rángatózása, hóhérkard-tekintetünk és a gyilkos vágy szorításától kifehéredett öklünk lesz majd a közös bennünk. Hogy miért foglalkozom mindezzel?

Mert az előző választások eseményei döbbentettek rá néhányunkat, hogy nem muszáj önként, vágóállat módjára a politika mészárszékébe vonulni és balga módon bárd alá hajtani a fejünket. Sőt, helyi szinten pláne nem kellene pártkatonákat, hadurakat szolgálni. Létre hoztuk hát a Lokálpatrióta Egyesületet, ahonnan igyekeztük kirekeszteni az országos pártpolitikai érdekeket, eszmerendszereket, és az alulról építkező civil gondolkodást, bölcsességet, csapatszellemet helyeztük a tevékenységünk középpontjába. Egy modern, színes, demokratikus, a fejlett európai kis városok irányába mutató, minőségi közélet kialakítását tűztük ki célul, és ehhez hívtuk segítségül a dabasi választópolgárokat a két évvel ezelőtti önkormányzati választáson. Kemény és tanulságos időszak áll mögöttünk.

Hamar rá kellett jönnünk, hogy tejfogainkkal folyamatosan kőbe harapunk. Haraphattunk bármekkorát, a kő megmaradt, bár fogaink nem hullottak ki, de a fájdalom valahol belül mélyen megmaradt. Lelkesedésünk, álmaink csillagokhoz szárnyaló madarának jó pár tollát tépte ki a valóság. Tettük, amit tennünk kellett, hiszen van miben hinnünk, van jövőképünk. Minden esetben kiálltunk azért, hogy a moralitás (erkölcs) és a legalitás (jogszerűség) elve egyszerre érvényesüljön. Küzdöttünk azért, hogy az önkormányzati döntéseknél a szakszerűség, ésszerűség és a közösségi érdek dominanciája valósuljon meg. Egyértelműen letettük voksunkat a kollektív hatalomgyakorlás mellett, és igyekeztünk az egyéni ambíciókat háttérbe szorítani. Kísérletet tettünk arra, hogy legalább helyi szinten kiszorítsuk a közéletből a felelősségnélküli világ gyakorlatát.

Keményen dolgoztunk mi is annak érdekében, hogy az önkormányzatiság még magasabb színvonalon, jobban kiteljesedve valósuljon meg Dabason. Az elmúlt időszakban lehet, hogy túl sok energiát fordítottunk a képviselő testületi munkára, és ismerve a testület hatalmi struktúráját, inkább szélmalomharcnak tűnt mindez. Lehet, hogy tevékenységünk során néha átléptük az angolkisasszonyok etikettjét, és keményen küzdöttünk igazunkért, de mindenkinek tisztán kell látnia, hogy sosem voltunk öncélúak, s nyilvánvaló hibáink ellenére is a közérdeket szolgáltuk. Túl vagyunk az első két önkormányzati éven, és eddigi ténykedésünk alapján néhányan azt javasolják, hogy a következő ciklusban hagyjunk fel az érdekképviselettel, vonuljunk ki a testület munkájából, „hagyjuk a dagadt ruhát másra”.

Csak a klasszikus civil tevékenységre (kulturális és sport rendezvényekre, az épített és természetes környezet védelmére stb.) helyezzük a hangsúly. Hova mégy Patrióta gyerek? Tehetjük fel magunknak a címben is jelzett kérdést. Meglátásom szerint utunkat elveink predesztinálják, mert nem léphetünk nagyon mellé, különben lezuhanunk a semmibe, nem fordulhatunk vissza sem, mert magunk mögött már csak a múltunk van. Vakon bízom abban, hogy egyre több ember belsejében pattan el az az abroncs, amely a közösségi álmokat, vágyakat dohos hordóba zárta.

Hiszek abban, hogy a mi önkormányzati érdekképviseletünk elsősorban értékképviseletet jelent. Továbbra is töretlenül azon az elven vagyok, hogy semmilyen színű országos pártpolitika, pártérdek ne üljön rá a helyi közéletre. Ez az a szint, ahol minden egyes döntés közvetlenül az életünkre hat ki. Itt kell a szó legnemesebb értelmében véve lokálpatriótának lenni.

A magánemberi példamutatás nagyon szükséges, de sajnos nem elégséges feltétele a közösségi élet fejlesztésének. Paradox módon a kisvárosi közösségi élet csak a kisközösségek pezsgése révén kezd el gyöngyözni. A mi feladatunk az, hogy közreműködjünk egy olyan közéleti mikroklíma megteremtésében, amelyben az alkotó, tenni akaró embereket a kirekesztés, közöny világa után végre a befogadás, összetartozás, együttépítés elementáris érzése ragadja magával.

vissza az előző oldalra