Rendőr sztori

Borzasztóan utálom a rendőröket. Már az apám is utálta őket, ez minden érvem. Valamiféle előítéletes dolog lehet.

Ezért is esett nagyon rosszul, amikor egy nap leintettek. Hé, kisasszony, kiáltott rám a zsaru az út túlsó oldaláról, pedig nem is autóval, biciklivel voltam, és mégis én lettem a kiválasztott. Míg odaért hozzám, az összes rendőrös rémtörténet átcikázott az agyamon, amit életemben hallottam. Saját élmény nem volt szerencsére, na de majd most. Valahol hátul az agyamban megbújt egy kis reményecske, bátortalanul hajtogatta, nem büntetni jöttek, miért is tennék, biztosan mást akarnak, talán keresnek valakit és segítség kérnek, vagy ilyesmi…

 -Jó estét! -mondta a biztos. Övcsatjába dugott kézzel, szemébe húzott sapkával állt előttem, kihúzta magát, repedezett mellkasán a büszke, fess egyenruha.

-Mondja csak, gyakran jár este biciklivel?

A bennem megbúvó remény pisztolyt szorított homlokához, és meghúzta a ravaszt. Nincs ugyanis, lámpám.

-Biztos úr, én soha, semmilyen körülmények között nem ülnék bringára sötétben lámpa nélkül.- mondtam. De most, világosban, fényes nappal, miért ne? Nem gondoltam, hogy ebből baj lehet!

Úgy tűnik mégis, és bár vesztett csatának ígérkezett, foggal-körömmel védtem az igazamat mégis. Délután négy órakor, megállít egy rendőr, és arról faggat, hogy miért is nincs világítás a kerékpáromon! Komolyan kezdtem megsértődni, és csak hajtogattam, hogy még nappal van, és ez nem ér, ez nem fair dolog, fojtogatott a tehetetlen düh, a sírás…

Végül megszánt a rendőr, alábbadta. Sapkáját feltolta a homlokából, mosolyogva nézett a szemembe.

-Nem azért… csak szeretnék adni valamit kegyednek. Lámpát. Elsőt, hátsót is. Elfogadja?

Szavam nem volt, nem maradt. Csak bólintani tudtam. A kellékekért a kocsijához ment, közben egy közlekedő autós, a puszta látványától, lassítani kezdet, már-már megállt az út közepén.

–Menjen tovább, mit bámul?- hessegette el a biztos méltatlankodva, az autós pedig, értetlenül bár, de annál gyorsabban, tovahajtott. Rendőröm még visszaszólt nekem a háta mögött:

-És van, aki ezt magának felszereli?

Tudtam én, hogy nincs, de azért, próbáltam ködösíteni:

-Biztosan találok valakit - szóltam, de ő átlátott a szitán. A rend őre nem bíz semmit a véletlenre. A rendőr, egy csavarhúzóval meg a lámpákkal visszatért és szerelni kezdett. Segítettem neki, fogtam a kormányt, csavart, lámpatartó zacskót, mikor mit kellett. Közben elhaladt mellettünk egy ismerősöm autóval, lelassított, kikerekedett szemekkel bámult, és látszott rajta, hogy most aztán, alaposan gondolkozik. Nem tudom, sikerült-e kitalálnia, mit keresek én az út szélén egy rendőrrel, és mégis, mit csinálunk mi ketten az én biciklimmel, de nem hinném, hogy magát a valóságot akár kétszáz kilométeres körzetben megközelítette volna. Nem hibáztatom ezért, mert erre én sem gondolnék. De megtörtént. Miután felszerelte, még megmutatta, hol kell ki- és bekapcsolni, és milyen fokozatok vannak rajta. El voltam bűvölve. Nem maradt más hátra, csak a búcsú. Ő autójába szállt, én maradtam a biciklim mellett, kissé értetlenül, de mindenképpen kellemesen meglepve. Azután nyeregbe szálltam, Ő elhaladt mellettem kocsiján, ujjával szigorúan kiintett, most már tényleg szürkül, tessék azt a lámpát, bekapcsolni. Így hát, villogó fényű világítással folytattam utamat hazafelé.

Jó tíz perc volt az út, volt tehát időm gondolkozni. Holmi előítéleteken.

Matus Mária

vissza az előző oldalra