Tanulni városunk közösségétől

A non profit tantárgy keretei között félév elején ki kellett választanom egy civil szervezetet, majd közelről megvizsgálni működését, annyira közelről, hogy 30 órát le is „kellett dolgozni” náluk. Mindezt azzal a címszóval, hogy ezeket a dolgokat már elméletben megtanultuk, így nem hiányzik más, csak a gyakorlati tudás. Mivel sok-sok kecsegtető ajánlatot kaptunk fővárosi szervezetektől (mindenhol szeretik az önkénteseket), így nem volt könnyű kiválasztani a számunkra megfelelőt, de úgy éreztem, hogy inkább valami Dabashoz kötődő dologban működnék közre.

Korábban is olvasgattam a Patriótát, egy-egy cikkről szívesen beszélgettem volna a szerzőkkel, persze sohasem voltam kellően bátor, hogy elmenjek az egyesület találkozójára. Már nem tudom, hogy mitől féltem, talán attól, hogy ez egy „belterjes társaság” és csupa olyan okos dologról beszélgetnek, amit még csak meg sem értenék, nemhogy saját véleményem lenne.

Aztán kezembe akadt az éppen aktuális lap, és egy írás indíttatására megszületett bennem az elhatározás: „A Dabasi Lokálpatrióta Egyesület munkáját szeretném jobban megismerni!”. A tanárnő is örült, hogy végre választottam, de kiváltképp az érdekelte, hogy megfelelően „forradalmi” lesz-e számomra a hely. Jeleztem, hogy nincsenek ilyen jellegű igényeim, tehát áldását adta a dologra.

Másnap reggel már hívtam is az iroda számát, illedelmesen bemutatkoztam, mire egy Vörös Női Hang lelkesen köszöntött: „áá, Szia Anikó!”. Szuper –gondoltam, akkor biztos ismerjük egymást- elregéltem, hogy milyen kínjaim vannak, erre a Vörös Hang kevésbé lelkesen közölte, hogy megpróbál elérni valakit és majd időpontot egyeztetünk és majd felhívnak és majd megbeszéljük…

OK! Ezzel le is mondtam a dologról, azzal nyugtatván magam, hogy különben sem is akarok olyan helyen ténykedni, ahol nem örülnek nekem (semmi dobpergés vagy pálmaágak lengetése nélkül), mikor máshol segítségként értelmezték munkánkat. Mikor már kellő képen dühös voltam, megcsörrent a telefon, a Vörös Hang volt, hogy elintézte a találkozót Valakivel (akiről ötletem sem volt, hogy ki lehet). Persze lelkesedésem megint a plafont verdeste (még jó, hogy nincs túl magasan), és bementem az irodába. Megismertem Juditot (a Vörös Hang) és a Valakit (akiről ötletem sem volt, hogy ki, de a bemutatkozás sokat segített: ő Nándor).

Azt gondoltam, hogy a hallottak alapján szívesen jövök majd vizsgálódni, (kávét nem főzök), és hogy Nándornak van humora.

Az első egyesületi ülésemen találkozhattam másokkal is (és nekik is van humoruk!) például Ács Ferivel, akiről az a kép maradt a fejemben, hogy mennyire emberséges.

Ez után szerdáim nagy részét az irodában töltöttem, így mindenkit egy kicsit jobban is megismerhettem. Nagyrészt Judittal dolgozgattam együtt, amiben külön jó volt, hogy Judit ilyen laza. Nándor nem laza, viszont jókat lehet vele vitatkozni (meg forradalmárkodni), és folyton okító intelmekkel lát el.

Ács Feri még emberségesebb, mint amilyennek először tűnt. A szerkesztőségi beszélgetések is tetszettek. Nekik is van humoruk!

 Azt utáltam, hogy volt olyan ismerősöm, aki megbotránkozott azon, hogy ennél az egyesületnél gyakorlatozom. Szerintem ez korlátoltság, előítéletesség. 

Azt, hogy mi volt számomra ebből a legfontosabb, még nem nagyon tudom megfogalmazni, mert sokféle érzés és gondolat kavarog bennem.

A futónap szervezésében résztvevők, a mosolygó diákok és velük szövetkező tanáraik… hát, az egy csoda volt! Meg az is, hogy újból és újból rádöbbenhettem, hogy mennyi érdekes, okos, kivételes ember él Dabason (akikkel talán, most már összemosolygunk találkozáskor).

Amikor ezekről a dolgokról meséltem a csoporttársaimnak, megállapították, hogy milyen szeretettel beszélek, hogy csillog a szemem közben, és szerencsés vagyok, hogy ilyen városban élhetek. Most én is így érzem!  

Kocsír Anikó

ELTE Kommunikáció - művelődésszervező Szak

II. évfolyam

vissza az előző oldalra