Kivételes alkalom

Egészen elképesztő, már március eleje van és semmi jel nem mutat arra, hogy meg akarna jönni a tavasz. Tegnap is fagyott éjjel. A nap süt ugyan, de nem melegít még. Topisan mászkálok a lakásban, tervezgetem, mit is fogok csinálni mindjárt. És persze, nem teszek semmit. Lusta vagyok. Egyetlen dogot tudok véghezvinni csak, de azt mindig. A magas kalóriatartalmú, édes ízű ételek elfogyasztását. Az soha nem marad meg tervezési szinten. Nem nagyon töröm rajta a fejem, tudom, mitől van ez. Télutós depresszióm van.

Találtam egy magazinban erről egy cikket, és rögtön diagnosztizáltam magamon. Elolvasok egy önsegítő könyvet. Találok is gyógyírt a bajomra. A szorongást, a levertséget, depresszív hangulatot az alkotás öröme oldja fel, írja a könyv. El is határozom mindjárt, festeni fogok! Tervezgetem, beszélek róla, elmélkedek ezen a remek ötleten. Három hétig. Menne ez tovább is, a végtelenségig, de valami történik. Kapok a testvéremtől két képkeretet és két sablont.

 – Úgy kell csinálni, -mondja - hogy a mintát tartalmazó papírt berakod az üveg alá, a képkeretbe. Azután szépen, üvegfestékkel, megfested az üveget, a minta szerint.

Hát igen. Milyen kár, hogy nincs nekem, üvegfestékem. Sokat nézegetem a kereteket, a sablonokat, már előre látom, hogy fog mutatni, ha megfestem. Egyszer. Majd. Közben naponként találkozom nővéremmel

 - Na, hogy haladsz? –kérdi.

 - Nagyon jól.- mondom.

- Majd felugrom hozzád valamelyik nap és megnézem! –fenyeget. Így hát mégis csak elmegyek festékért. Válogatok, nézelődök és választok, narancssárgát. Mert napot festek. Szép, nagy, tavaszi napot. A kép közepén napkorong, körötte ovális hurkok jelzik a sugarát, a széle felé szabályos, koncentrikus körök jelképezik a fényt magát. Ez egy mandala. Olyasmi, mint a kabala, csak falra lehet tenni. Ennek varázsereje van, készítőjének gyermeki örömet, aktivitást, kreativitást ajándékoz, valahányszor csak ránéz. Milyen jó is az, sóhajtom, a móka, kacagás, az alig férek a bőrömbe érzés… 

Emlékszem, a lét legnagyobb csodáját gyermekként éltem meg, amikor egy domboldalról leszáguldva nemcsak szaladtam, de karjaimmal úsztam, repültem is a levegőben, voltam közben robogó vonat, hal, szél, repülőgép akár. Régen volt, de azért néha még megpróbálok gyerek lenni. Mint most is, de nehéz ezt így, hogy nincs igazi, ragyogó tavasz. Elkezdem a festést, azzal is eltelik néhány óra, nekilátok végre. Behelyezem a sablont, pont középre, ahogy kell, nézem aprólékos kidolgozását, szépen cizellált vonalait, és elönt a kreatív késztetés. Hozom a festéktubust. Akkora, mint egy nagy, ormótlan krumpli. Igen, a rajzolófej is! Ezzel cizelláljak? Finom, vékony vonalakat? Felhívom nővéremet. Elöntöm panaszáradattal.

- Az nem baj hogy nagy a rajzolófej, nyomj bele egy varrótűt, és vékonyan fog írni!  Keresek tűt. Egy van. Belenyomom. És festek, önfeledten. Elmerülök a munkában, megszűnik körülöttem minden, fogalmam sincs, hogy az idő megy-e még, vagy megállt, teljesen feloldódom a tevékenységben, és átélem azt az egyszerű igazságot, hogy az élet, ünnep. Először a napkorongot pingálom ki. A tűmnek valószínűleg festékallergiája van vagy klausztrofóbiás, mert ki akar jönni. Minden egyes nyomás a flakonon előcsalogatja. De nem engedem ki, küzdünk. Visszanyomkodom ujjammal a tubusba, néha megtörlöm izzadtságtól gyöngyöző homlokom.

Elfáradok a harcban, megszomjazom, kimegyek gyümölcsléért, mire visszaérek, a talpára állított flakonban a tű lassacskán elsüllyedt. Feladta.  De én nem. Csak azért is megcsinálom. Most, hogy nincs semmi, ami kontrollálná a tág festőfejet, nagy narancssárga buggyanatok tarkítják készülő művemet. Szerencse, hogy száradás előtt még letörölhető. Szaladok a fürdőszobába, hozok fültisztító pálcikát. Bunkós végével, a felesleges festéket törölgetem. Közben tanulok némi anatómiát, rájövök, hogy jó nagy hallójárata van az embernek, ha ekkora tisztító kell bele. Úgyhogy előhúzok egy papír zsebkendőt a zsebemből, és a csücskéből elképesztően vékony és hegyes hurkát pödrök. Ez jó. Befér mindenhová, a legkényesebb, legapróbb motívumokat is sikkesen kialakítom vele.

Huh, kész. Gyönyörű lett! Csak egy picike kis faforgács, a jó ég tudja, honnan került ide, esett bele az egyik napsugárba. Ezt nem lehet kitörölni. A frissen mázolt mintában, pont középen van. Hozok egy kisollót. Eszméletlen, milyen részletei tárulnak fel a világnak alkotás közben! Eddig még soha nem tűnt fel, hogy a körömvágó olló végei, nem záródnak össze teljesen csukáskor. Ezt csak most vettem észre. Most, amikor igenis össze kéne záródniuk. Hogy alkalmi csipeszként, összefogják, és óvatosan kiemeljék alkotásomból azt a kis piszkot. De nem. Hozok hát, egy szemöldökcsipeszt. Nagyon hasznos tárgy. Sikerül, és íme, kész! Közben átjön egy barátom látogatóba, azonnal megcsodáltatom vele ezt a mestermunkát.

– Szép, szép, - mondja, bár figyelmét inkább a homlokomon tarkálló narancsszín festékfoltok kötik le. El is megy hamar. Nem marasztalom. Elönt a jól végzett munka öröme. Számot vetek magammal. Hogy az egyetlen varrótűm már csak múlt idő, egy kicsit bánt, de mindennek megvan az ára, és ennek ez volt. Belátom, ezt egész olcsón megúsztam. Fél óra alatt megszárad a kép, felrakom a falra. Gyakran megakad a szemem azóta is ezen a képen, élénk színe lüktet, beragyogja a retinámat még belülről is rajta. Szememben, visszatükröződik, mert varázslat esett meg velem. Nem látom ugyan más színben a világot, de már nem gondolom azt, hogy ezen a nyomorult földön már soha nem lesz tavasz. Miért is vádaskodnék, amikor az élet megajándékozott a festéssel, és ezzel nekem adta újra a játék tiszta, gyermeki örömét.

Matus Mária

vissza az előző oldalra