Emléktúra Erdélyben

A 2004. december 5-i népszavazás nem várt, tragikus végeredménye a kettős állampolgárságról mély, talán gyógyíthatatlan sebet ütött a Magyar Nemzet létezésében hívő, határokon túli és inneni polgárok lelkében. A szavazást követő napok az elveszettség, a hazátlanság, a nemzettelenség rideg vermébe taszítottak sokunkat. Olyan mély és sötét gödörbe, ahonnan nem látszott a megmenekülés lehetősége.

Az idő, mely a legjobb orvosság minden nyavalyára, azonban felvillantott egy-egy fénysugarat, és a sötétség, mely leginkább lelkünkben élt tovább, kezdett szürkeséggé változni. Rájöttünk, hogy ez az az ügy, amelyet soha nem hagyhatunk el, ez az a történelmi pillanat, amelyben ránk is szükség van. A Nemzet évszázadai alatt sok ezren és millióan az életüket áldozták a magyar nép fennmaradásáért, így hát nem tehetjük meg, hogy feladjuk a küzdelmet, hogy őseink hagyományait ne vigyük tovább! Tennünk kell, ami erőnkből és tehetségünkből telik!

Ekkor fogalmazódott meg fejemben először az erdélyi túra lehetősége, és mára már csaknem kész tervvel és programmal várjuk kis csapatommal a 2005. július 1-jei indulást. Az Emléktúra, mely a „Szeredától – Szeredáig, Magyartól – Magyarig” elnevezést kapta,  „in memoriam: 2004. december 5.” apró, de annál lényegesebb alcímmel, Nyárádszereda városából indul és egy kb. 250 km-es gyaloglást követően ugyanitt ér véget. E magyar város Örkény város – szülő falum, városom – testvértelepülése, melyhez érzelmileg ezer szállal kötődünk. A túra érinti Örkény másik testvértelepülését, Kányádot, valamint a legmagyarabb magyar várost Székelyudvarhelyt.

Személyesen szeretnénk bocsánatot kérni magyar testvéreinktől. El szeretnénk mondani, hogy mit éreztünk, és mit érzünk még ma is.

A Székelyföld szívében faluról falura, magyar embertől magyar emberig szeretnénk vinni azt az üzenetet szülőföldünkről, mely sok százezer honfitársunk lelkéből is felszakad egy-egy sóhaj nyomán, miszerint:

Hiszünk az egy és szétválaszthatatlan Magyar Nemzet létezésében!

Hiszünk őseink akaratában, akik vérüket áldozták a magyarságért!

Hiszünk abban, hogy magyar és magyar között nincs különbség, vesse őt az igazságtalan sors az országhatár bármely oldalára!

Hiszünk abban, hogy Magyarország népe nem alávaló, csupán megtévesztették és félrevezették, mikor nem nyújtott kezet határon túli testvéreinek!

Hiszünk abban, hogy a jó akarat és a szeretet felülemelkedik minden ármányon, és legyőzi a gonosz gondolatokat és tetteket!

Hiszünk abban és valljuk, hogy a határainkon túl élő magyar testvéreink, akik példát mutattak magyarságból, akik minálunk sokkalta nehezebb körülmények között védték és ápolták a magyar nyelvet, kultúrát és történelmet, saját akaratukból bármikor magyar állampolgárok lehetnek szülőföldjükön megmaradva is!

 

Az Emléktúra a felejtést szolgálja, valamint azt, hogy soha ne felejtsünk! Az embernek, de egy nemzetnek is tanulni kell sorsából, tetteiből és hibáiból is. A hibából tanulni kell, hogy még egyszer el ne kövessük, de jóvá is kell azt tenni, ha módunk van rá.

A nyolcfős kis csapat összeállt, de ahogy híre megy tervünknek, úgy egyre többen és többen kívánnak valahogyan azonosulni a gondolattal. Vannak, akik egy-egy napra szeretnének csatlakozni, vannak, akik bíztatóan elismerik törekvéseinket.

Bízunk benne, hogy elég erőnk lesz végigjárni azt az utat, melyet kitűztünk magunk elé. Bízunk abban, hogy a gondolat elég sok magyarhoz eljut, és gyógyír tud lenni a sebre, melyet ejtettünk szívükön! Bízunk abban, hogy mind többen fogják úgy érezni Magyarországon is, hogy a bűn, amit elkövettünk kijavítható és kijavítandó! Talán még többen fognak tenni azért, hogy a Nemzet újra talpra állhasson, újra felegyenesedhessen, és hogy végre a Nemzet minden egyes tagja nyugodt szívvel a másik szemébe nézhessen!

A zászlónkra Wass Albert gondolatait írtuk:

„Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havas erdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem. Mert egyszer még előbb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor nagyon régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk…”

Az elmohásodott vadcsapáson járunk majd, hogy az ösvényt kitapossuk. Látható legyen, hogy azon minél több magyar indulhasson el jó irányba.

Kollár Zsolt

vissza az előző oldalra