Az „és” kultúrája

Az emberi agy – a számítógéphez hasonlóan – bináris ( kettős ) rendszerben  működik. Az elektromos agytevékenység során az idegpályákon át vagy megy áram, vagy nem megy. Ebből az alapvetően meghatározó konstrukcióból messzemenő következtetések származtathatók.

Önök is ismerik azt az érzést, midőn egy szeretve tisztelt barátjuk hülyeségeket beszél. Ugye milyen nehéz ezt visszajelezni neki?

Vagy, amikor utált ellenfelük értelmes és bölcs dolgokat állít. Örömmel egyetértve, könnyen igazad adnak neki? Ugye, hogy nem.

Miért olyan nehéz barátot kritizálni, és ellenfelet elismerni?

Többek között azért, mert a mi nyugati kultúránk – igazodva az emberi agy bináris működéséhez – a „vagy-vagy” kultúrája. Ez a kettősség mélyen bevésődött hagyományainkba, szokásrendszereinkbe. Előítéleteinktől vezérelve gyakorta állítjuk valakiről, vagy valamiről, hogy jó vagy rossz. Szép vagy csúnya. Kedves vagy mogorva. Jobboldali vagy baloldali. Igaza van, vagy nincs igaza. Ez a bináris (kettős) vélekedési stratégia látszólag megkönnyíti az életet. Könnyebb eligazodni ebben a bonyolult világban, ha két részre osztjuk.  Hiszen lehetetlen egy útelágazásnál egyszerre jobbra és balra fordulni. Látszólag.

Azért csak látszólag lehetetlen ez, mert ha kissé kibővítjük gondolkozási stratégiánkat, és beiktatjuk az idő faktort is, akkor könnyen belátható, nem csak egy utat választhatunk. Hétfőn jobbra kanyarodunk a kereszteződésben, kedden balra. Tehát nem vagy jobbra vagy, balra, hanem jobbra is, balra is.

Dőrén azt hisszük, még könnyebbé teszi tájékozódásunkat, ha valaki előre megmondja nekünk, melyik a helyes, illetve a helytelen útirány. Nemigen kell azzal bíbelődnünk, hogy minden útelágazásnál magunk válasszunk.  Megnyugodva rójuk utunkat azzal a tudattal, hogy nálunk „okosabb” emberek biztosan jobban tudják, merre kell mennünk. Vezetnek minket szeretett és csodált vezetőink, akik nem tévedhetnek, hiszen a mi vezetőink. A többiek mennek rossz úton. Úgy kell nekik! Mi úgy véljük, az ő útjuk vezet szakadékba, ők mégis arra mennek. Persze, hiszen nekik is vannak bölcs és szeretett vezetőik, akik szintén tudják a helyes irányt, amiről mi hisszük azt, hogy romlásba visz.

Nyomtatós lóként baktat a nép egyik fele szegfűvel és galambokkal, a másik fele borral, búzával és békességgel cikornyázott úton. Keveredés nincs!

Közben föl sem merül bennünk a gondolat: minden út Rómába vezet!

A minap hallgattam egy előadást a konzervatív-liberalizmusról, mely kifejezés manapság nálunk úgy hangzik, mint a fából vaskarika. Pedig nem az. Miközben az előadó kifejtette a két fogalom tartalmi összetevőit és példákat említett történelmi képviselőiről, kiderült hogy meghatározó politikusaink és közszereplőink személyiségükben eleve magukban hordozták egyszerre mindkét irányzat meghatározó összetevőit, valamelyes hangsúly eltolódásokkal. Tehát nem vagy konzervatív, vagy liberális, hanem liberális és konzervatív. A kettő éles szétválasztása mesterkélt és hazug. Mégis utópisztikus okfejtés a részemről, ha azt mondom, nem kéne hát mást csinálni, mint összefogni a konzervatív és liberális eszméket valló értelmes embereknek, és vállvetve együtt menni, hol az egyik úton, hol a másikon. Mindig éppen azon, ami momentán célravezetőbb.

Vajon az emberi összefogás miért utópisztikus fogalom? Miért kell külső ellenség, háború, forradalom, vagy égszakadás-földindulás ahhoz, hogy népünk összefogjon saját fejlődése és boldogulása érdekében? Miért olyan jó, kettészakadva a másikat utálni, aki más úton jár, aki nem teljesen olyan, mint mi, miközben az ő útja is „Rómába vezet”?

Attól tartok a magyarázat az emberi agy bináris (kettős) rendszerében keresendő. Egyszerűen képtelenek vagyunk „és”-ben érezni. Az ellentétes érzelmek egymást kizárják. Nem lehet valakit, vagy a tökfőzeléket egyszerre szeretni és utálni. Keleti kultúrákban, ahol békésebben megférnek egymás mellett ellentétes eszmék és ideológiák, egyidejű érzelmek esetében itt is csődöt mond az „és” toleranciája. Kétféle valláshoz kötődő emberek bőszen verik egymást az utcán, ha érzelmekről van szó. Vagyis az eszünkkel képesek vagyunk – már aki, – az „és” filozófiájára, az ellentétes érzelmeink azonban „vagy-vagy” vezéreltek.

Szerencsére az élet olykor bölcsen megajándékoz minket az és kultúrájával és életérzésével.

Én például gyerekkoromban utáltam a tökfőzeléket, most meg szeretem.

Vannak konzervatív és liberális barátaim. Nagyszerű érveket hallok követendő útirányokról, kormánypárti és ellenzéki politikusok szájából, valamint ismerek jobb, és baloldali üres fejeket.

Sőt, felfedeztem a térképen, hogy Rómába, - ha nem is mind – de egyszerre több út is vezet.

Pap László  

vissza az előző oldalra