Mese az örökké zöld erdőről

  Egy hatalmas hegy oldalában, olyan magasan, amilyen magasan még élet létezni képes, volt egy csodálatos fenyőerdő. Hatalmas szálegyenes fái voltak, de közülük is kimagaslott egy, gyönyörű zöld színével, arányos formájával, széllel is dacoló délceg tartásával.

  Ő volt a legöregebb mind közül. Az ő fiai és unokái, dédunokái éltek itt.

  Egy estén, mikor tobozaiban ringatta gyermekeit, így mesélt:

Egyszer régen, nagyon régen erre tévedt egy kicsi madár. Talán a gonosz északi szél kergette. A fáradtságtól már nem tudott tovább repülni, leült hát az egyik száraz ágamra megpihenni. A ritka kis vendég egy másik erdőről mesélt, ahol a testvérei is élnek. Olyan erdőről, aminek fái alatt millió kis állat él, s a fák ágain tavasztól őszig zeng a madárdal az áldott napsütésben.

  A kis fenyő, (aki igazából még nem volt fenyő, csak egy ígéret) ezen túl sokat ábrándozott arról a napsütötte vidékről, amit anyja is csak hallomásból ismert.

Istenem, ha ott élhetnék, ha én is hallhatnám a madarak énekét, ha én is megfürödhetnék a napfényben, a fél életem is odaadnám érte – mondogatta.

  Talán a szél hallotta meg sóhaját, mert mikor eljött a nap, hogy elhagyja anyját, s a biztos védelmet nyújtó tobozt, a hátára kapta egy szellő, és meg sem állt vele, míg egy tölgyerdőhöz nem ért. Ott letette egy hatalmas tölgy mellé.

A fenyőmagocska olyan pici volt, hogy rögtön eltűnt a lehullott levelek között.

  A következő tavaszon, mikor az első langyos eső már megöntözte a földet, látta meg újra a kis fenyő a napvilágot.

De nem magocska volt már. Az ígéret beteljesedett. Vékony gyökerecskéje olyan volt, mint egy tündér hajszála. Gyenge zöld teste egy bozontos fűszálra hasonlított. Nagyon boldog volt, pedig senki ügyet sem vetett rá.

Istenem – gondolta -, hát mégis teljesült a kívánságom.  Melenget az áldott napfény és madárdalt hallok egész nap.

  Minden erejét összeszedte, és nőtt, ahogy csak bírt. Így telt el élete első éve. A következő tavaszon aztán megszólította a tölgy:- Hát te ki vagy?

Én fenyő vagyok.- válaszolta meglepetten a kis jövevény.

Fenyő?!  Mit keres itt egy fenyő, hiszen ebben az erdőben tölgyek élnek. Ameddig csak a szem ellát, mindenütt csak az én fiaim, unokáim, dédunokáim és ükunokáim élnek. Fenyőnek még csak hírét sem hallottam, pedig már kétszáz éve is elmúlt, hogy gyökeret eresztettem. Én voltam itt az első és az óta láthatod, milyen népes lett családom.

  A kis fenyő megszeppenve hallgatta, és csak sokára válaszolt.

Én még csak két lombhullással ezelőtt érkeztem egy pajkos szellő hátán, aki meghallotta, mennyire szeretnék én is fürdeni a nap sugaraiban, és madárdalt hallgatni. Kérlek, engedd, hogy itt maradjak!

Az öreg tölgy összébbhúzta kérgén a repedéseket, mintha a homlokát ráncolná, és azt kérdezte:

Miért nem maradtál a saját erdődben, ott, ahol a szüleid, a nagyszüleid, a dédszüleid éltek?

 A kis fenyő elmondta a történetet, amit anyjától hallott még tobozbölcsőjében:

 -Tudod, én azon az éjjelen egy örökké zöld erdőről álmodtam, ahol madarak énekelnek.

Örökké zöld erdőről? Hiszen azt mondtad, a ti családotok egész életében zöldell. Soha nem veti le levélruháját.

-Ez igaz is – válaszolta-, de a madarak elkerülnek minket. Az örökké zöld levélruha szúrós, a mi ágainkra nem szeretnek fészket rakni. Sűrű ágainknak csak a tetejét éri egy kis napfény.

- Ez így természetes. Mi tölgyek csak nyáron vagyunk zöldek. Ősszel levetjük levélruhánkat, és egész télen át a következő tavaszról álmodunk, mikor újra zöldet láthatunk, viszont valóban szeretnek minket az énekes madarak. Ágaink közt kényelmes fészkelőhelyet találnak.

Engedd, meg hogy itt maradjak! Tudom, könnyű szerrel elpusztíthatnál. Elég lenne hatalmas, erős ágaidat elhúzni a fejem fölül. Akkor a viharos szél azonnal elsöpörne, hiszen gyönge vagyok a kapaszkodásra, a te védelmed nélkül. De, ha vigyázol rám, és megengeded, hogy ágaid alatt gyökeret eresszek, és belőlem is erős nagy fa legyen, akkor zöldemmel megörvendeztethetlek a szürke téli napokon is, hálából azért a földért, amit a te leveleid táplálnak évről évre összegyűjtve sok-sok nyár éltető napsugarát.

Nyáron pedig együtt gyönyörködhetnénk a madárdalban.

Az öreg tölgy nem válaszolt. Kiterjesztette ágait a gyönge kis fenyő fölé, és arra az időre gondolt, amikor majd az ő unokái, dédunokái és ükunokái mellett ott áll a fenyők sokasága. Akkor ez az erdő valóban örökké zöld lesz, ahol mindig énekelnek a madarak

Fehér Klára

vissza az előző oldalra