„…Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán…”

„Valaki mondja meg milyen az élet, Valaki mondja meg miért ilyen?”

                Szól a dal Presser Gábor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicaljében, és nem is gondolnánk mennyire igaz ez. Legalább is számomra az.       

  Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért ilyen a mai társadalomnak az a korosztálya, amelybe életkoromat tekintve én is tartozom? Miért nem érdekli szinte semmi a mai fiatalokat a délutáni „beszélgetős” műsorokon, a pénzen, a legújabb divatot követő ruhákon, a dobhártyaszaggatóan dübörgő „zenén” kívül? Erre próbálom lehetőségeimhez mérten megkeresni a választ ebben a kis szösszenetben.

                Az előbb azért írtam a zene szót idézőjelben, mivel szerintem a mai elektronikus és gépek által keltett zenei műfajok nem nevezhetők a szó valódi értelmében zenének. Maximum csak zajnak. Az emberi civilizáció kezdete óta a zene mindig is hangszerek által keltett „zajt” jelentett. Hangsúlyozom: ez a zaj, nem az a zaj !!! A pozitív értelemben vett zaj, amit a hangszer kelt, egy alapjában vett kellemes, dallamos valami, ami tetszik az emberi fülnek. Természetesen, ízlések és pofonok... Na de ezt hagyjuk is, mert nem egészen ide tartozik.

Ellenben minden, amit a televízió és más közkedvelt orgánum sugároz az emberek felé, romboló hatással van az egyén személyiségének fejlődésére. Természetesen a felnőtt ember ELMÉLETILEG ki tudja szűrni a szemetet, és csak a tiszta értékeket hagyja meg a tudatában. Sajnos ez a felnőttek kb. 40%-ára igaz. A maradék 60%-nak csak az a fontos, hogy kényelmes betétet hordjon, cukormentes rágógumit rágjon, és zsírszegény joghurtot egyen. Csak azért, mert megérdemli. Sajnos ez az előbbi 60%-os arány a 10-21évesek között még magasabb. De miért éri be az emberpalánta ennyire beszűkült látókörrel?

Talán azért, mert ezt sugallja felé a társadalom. Mindenki azt mondja, hogy milyen rossz volt a szocialista berendezkedés, mert korlátozva volt az egyén. Ez igaz is, de ne feledjük el, hogy manapság talán még jobban korlátozva vagyunk, csak ezt nem vesszük észre, mivel a korlátozás mentális szinten folyik. Vagy talán a csendes agymosás lenne a legmegfelelőbb kifejezés. Ez a társadalom megveti a kultúrát. Természetesen tisztelet a kivételt képező embereknek! Példának okáért eléggé ledöbbentem, mikor nemrégen az osztályom egyik tagja kijelentette, hogy minek megyünk az osztállyal a Nemzeti Galériába, miért nem megyünk kapásból valamelyik bevásárlóközpontba mozizni és vásárolni. Azt hiszem, ezt nem nagyon kell kommentálni. De  azért mégis: én nem hiszem hogy e fent említett osztálytársam egy szellemi sírkő lenne, sőt, amennyire ismerem, egy értelmes ember, csak épp az a bibi - ha szabad így fogalmaznom -, hogy őt is elkapta a társadalom hömpölygő áradata, mely mint tudjuk csak sodor magával. És most látszik csak, mennyire igazak Petőfi sorai:

„…Habár fölül a gálya,

S alúl a víznek árja,

Azért a víz az úr”

Talán minden hiábavaló, amit teszünk a fent említett arány megváltoztatásáért, de higgyünk abban, hogy mégsem. Hátha majd a magányos búsképű lovagok már nem lesznek annyira magányosak, és talán újra az ész és nem a pénz lesz a jóléti társadalom ismérve.  Attól tartok azonban, én ezt már nem fogom megélni, bár még nem vagyok olyan öreg.

                Ez a kis szösszenet mindenkihez szól, akinek még nem mosták át az agyát, és már gondolkodott ezen a témán. Sajnos napjainkban az alapműveltség is eléggé alacsony szintű, de hiszek abban, hogy ezt az írást nem csak a művelt polgárok olvassák el, és talán nem csak ők fognak rajta elgondolkodni. Lehet, hogy ez a kis „cikk” első olvasatra semmitmondónak tűnik, de csak egy kis lökésnek szántam a témán való rágódás elindításához.

Zsolnai Richárd 11.c.

vissza az előző oldalra