Parkoló kapitalizmus

  A rendszerváltás után, a még alig tipegő demokrácia kezdetén riadtan figyeltük, vajon melyik utcasarkon fog elénk ugrani egy váratlan pillanatban a kapitalizmus szörnyetege, hosszú karmaival tépdesve a „jóléti” társadalom addig kiépített hálóit, melynek durván szőtt kötelein egymás mögött szorosan felsorakozva megpróbáltunk egyensúlyozni. Gondolom, nem kell sokat bizonygatni, mit jelentett a társadalom nagy részének az „ingyenes” orvosi ellátás, az államilag (sokkal jobban) támogatott tömegközlekedés, az ingyenes autópálya (milyen büszkén használtuk azt az egyet) és a sokat emlegetett szociális háló, mely sokakat tartott sikerrel a felszínen.

  Tudom, közgazdasághoz valamit is értő olvasóknak már égnek áll a hajuk ezeknél a mondatoknál, és jön a sokat emlegetett „ennek az államilag agyontámogatott, működésképtelen „átkos” 30-40 évnek isszuk most a levét” szlogen.

Tehát vártuk a mumust. Próbáltuk kitalálni, hol fog elénk kerülni, igyekeztünk minél több óvintézkedést bevezetni. Például nem tartottuk többé a megtakarított pénzünket a szalmazsákban, szaladtunk vele a bankba, gondolván, hogy a kapitalizmus, - amikor nem vagyunk otthon - nyugodtan feltúrhatja a lakásunkat, de az állam garanciát vállal a pénzintézetekben elhelyezett forintjaink visszafizetésére. Aztán jött a meglepetés. Ha nem jól választottunk bankot – például a Reálbank esetében - vagy bedőltünk az első kósza hírre a Postabank csődjét illetően, „állambácsi” széttárt karokkal, megértően simogatta sajgó zsebünket, de pénzt vissza nem adott.

A sokat emlegetett vállalkozói szellem, mellyel a szocializmus tején felnőtt ifjúság nem rendelkezett - s az idősebbek közül is csak azok, akiknek lehetőségük volt saját, személyes kapcsolataikon keresztül némi gyakorlati tapasztalatra szert tenni - lassan férkőzött be a köztudatba. Emlékszem az első nagy port felvert „meggymag” ügyre, melynek során a konzervgyárból tonnaszám kihordott meggymagot élelmes honfitársunk elültette, majd néhány év kemény munka után a meggyfacsemetéket eladva, megszerezte első millióit. A saját privát vagyonát. Akkoriban sokat vitatkoztunk baráti beszélgetések alkalmával azon, hogy vajon tényleg megérdemli-e az ötletgazda az extraprofitot, (milyen büszkén ejtettük ki először a piacgazdaság varázsszavait) vagy adott esetben majd az adóhatóság joga lesz eldönteni, hogy a vagyonszerzés eme módja törvényes, vagy inkább büntetendő cselekedet.

De ha egyszer egy üzlet beindul… Ehhez pedig elég egy jó ötlet. Még az sem baj, ha nem a mienk. A piacgazdaság csikorgó kerekei nehezen indultak, de napjainkra egyre gyorsabban forognak. És mindenki kaszálni akar. Ja, hogy a mezőn csak parlagfű terem? Kinek jutna eszébe a mezőre menni ebben a modern korban. A vállalkozóvá lett honfitársaink azért még emlékeznek arra, hogy a kaszálás kemény fizikai munkát jelentett régen, verítéket, izomfájdalmat és csak kevés anyagi sikert. De kérem, az itt a XXI. század. Már az izzadságszag sem divat. Az aratás már nem jár annyi munkával, ha inkább az észkereket forgatjuk, mint a cséphadaró botot. Jó ötletért pedig nem kell elmenni a szomszédba. Elég, ha megfigyeljük a kerítés mögül, mivel keresi a szomszéd azt a temérdek pénzt, és már foghatunk is hozzá mi is.

Nekem ilyen „koppintott” ötletnek tűnik a dabasi ÁFÉSZ Bartók Béla úti üzletházánál kialakult új rend is. Az ÁFÉSZ vezetői bizonyára sokat jártak a szomszédos Budapest kerítése mellett, mert a fővárosban egyre másra épülő bevásárlóközpontokkal szinte egy időben Dabason is megépült az első komoly bevásárlóközpont. Az ötlet kiváló. Ahol a legnagyobb a népsűrűség, oda építünk egy központot. Itt aztán üzleteket adunk ki jó pénzért, azaz bérleti díjat szedünk a bérlőktől. Eddig rendben is van a dolog. A kapitalizmus rendszere szerint, a dolog vagy működik, vagy nem, de az előbb-utóbb úgyis kiderül.

A bérlőknek persze, az az érdeke, hogy minél több vásárlót becsalogassanak saját üzleteikbe. A jól kitalált rendszer magában hordozza azt az előnyt, ha sok üzlet van egymás mellett, a potenciális vevőjelölt zsebében előbb vagy utóbb úgyis automatikusan kinyílik a pénztárca. És ha sikerül elég hosszú, magas, széles üzletház (al)bérlőjének lenni, nagy esélyünk van arra, hogy éppen a mi üzletünkben gurulnak ki belőle a forintok. Aminek egy része máris a tulajdonos (ÁFÉSZ) kasszájába vándorol.  Akinek pedig nincs üzletházban elköltendő pénze, marad a jól bevált sarki kisboltnál.

Sokat tanakodhattak a fent említett kereskedelmi egység vezetői, hogyan is tudnák ebben a virágzó és mézhullató piacgazdaságban (állítólag) apadó forrásaikat feltölteni. El kellett hát menni újra a szomszéd kerítéséhez újra. Ott sajnos azt látták, hogy hiába kukucskálnak, nem látnak semmit, mert a pazar üzletházakat parkokkal vették körül tulajdonosaik. Ezért aztán mindenkinek a megszabott rend szerint a parkolóházban kell megállnia. Persze ha megállt, akkor már fizetnie is kell, hiszen a garázs is az üzletközpont tulajdonosáé. Ettől kezdve pedig a parkolás szolgáltatásnak számít. És lassan összeállt a kép.

Már csak egy gyors fejszámolás következett, és a döntés megszületett. Fizessenek azok, akik úgyis vásárolni jönnek. Akár vettek valamit, akár nem, ha az üzletház közelébe értek, (ami tulajdonképpen magánterület) fizessenek! Ha mást nem, legalább parkolási díjat.  Ha pedig véletlenül nem is vásárolni jöttek, hanem a szomszédos szakorvosi rendelőintézetbe, pláne fizessenek. Mindegy hogy a város központi részén a parkolóhelyek száma csúcsidőben nem éri el az egy főre jutó fél autós átlagot, azaz minden két parkolóhelyre négy jelentkező autós van. Mindegy, hogy a Bartók Béla útnak erre a szakaszára esik a hivatalok és intézmények 70 %-a. És az is mindegy, ha a bérleményként kiadott üzletet nem lehet másképp megközelíteni, csak ha két utcányival messzebb hagyjuk az autónkat.

Az ÁFÉSZ ragaszkodik a parkolási díjhoz. Mi pedig, potenciális vásárlójelöltek, betegek, hivatali ügyeket intézők, a város központi részén munkát vállalók tanácstalanul és tétlenül figyeljük az egyre nagyobb káoszt, ami a parkolási lehetőségek erős megcsappanásával egyre nagyobb hullámokat vet. Eközben persze a jól „kitalált” fizetős parkolási területekre alig-alig téved autós. Az őrbódé pedig, amit valószínűtlenül magas költségráfordítással és meglehetősen „jó” ízléssel a tulajdonosok a parkolóba állítottak, tovább fokozza bennünk azt a bizsergető érzést, hogy ez mégiscsak a kapitalizmus kora. Megjegyzem, egy jó oldala van a dolognak.

Bizonyára nem csak az én fejemben fordult meg, hogy ezen túl gyalog járok munkába. Kímélve ezzel a környezetet, (nem füstölgök el annyi szénhidrogén származékot) a pénztárcámat, (nem fizetek sem parkolóhelyért, sem büntetést a tilosban parkolásért, nem költöm fölösleges luxus javakra a pénzemet, - a legszükségesebbeket a Penny Marketben is meg tudom venni, ott még ingyenes a parkolás - és az idegrendszeremet is megóvom, (nem bosszankodom, zsörtölődök, azon hogy nincs hol megállni). Ha jól számolom, ez már négyszeres haszon. Hát mi ez, ha nem igazi profit?

Rácz Judit

vissza az előző oldalra