Emlékezéseim: II. rész

Én 1946-ban, 18 évesen hastífuszos lettem. Igaz, hogy a kórházban mindent elkövettek, hogy meggyógyuljak, mégis 38 kg-ra fogytam. Hosszú, szép szőke hajamat kopaszra vágták. Mondogatták, hogy „Ócseny kraszívaja gyévacska, ócseny kraszívaja voloszka”.

Mikor megláttam a levágott hajamat, elájultam, máig sem tudom, hogy kerültem ágyba. Egy hónapig nem tudtam járni.

A testvérem közel dolgozott a kórházhoz, kőművesek mellett, így naponta meglátogathatott. Olyan jószívű „nacsalnyikja” volt, aki elengedte. A láger előtt volt egy piac. Eladta a kenyér adagjának felét és hozott nekem érte tejet.

A kórházból viszonylagos meggyógyulásom után visszakerültem a lágerba. Ezután a 4-es számú közeli bányába kerültem poródásnak, az volt a dolgom, hogy a szénből a köveket kiválogassam. Itt legalább melegben volt a lábam, mivel belesüppedt a szénbe.

Persze tetvesek lettünk és sok volt a poloska, mígnem a láger területén építettek egy fürdőt fertőtlenítővel, ahová meztelenre vetkőzve bedobáltuk a ruháinkat. A fertőtlenítőtől elpusztultak a tetvek, amíg mi megfürödtünk. Persze nem kádban, hanem kiselejtezett csillében, amibe a szabadnaposok melegítették a vizet. Kisteknőkkel merték bele, melyet hozzáértő emberek készítettek, ami akkora volt, mint egy lavór. A melegítéshez a szenet a bányából a hónunk alatt hoztuk (loptuk). Nyáron kiköltöztünk az udvarra, ciánozták a barakkokat. Én a poloskáktól szenvedtem sokat, igen szerették a vérem.

Dolgoztam még a lágerhez közeli bányában is, ahol a föld alatt betonból épített helység volt, de ezt a németek berobbantották, ott régen ló húzta a csillét, így mondta a munkavezető. A lágerben dolgozó fiúk vízhatlan ruhában, gumicsizmában, kalapban rakták egy batyuba, illetve hordóba itt a törmeléket. Ezek vizes vasdarabok, illetve kődarabok voltak. Drótkötéllel küldték fel a bányából, amit lapáttal kellett kiszedni belőle és noszilkével, trágyahordó saroglyával hordtuk ki az udvarra. Egy diósgyőri lánnyal ketten dolgoztunk együtt. Még volt az előző hordóban, amikor már csöngettek, hogy itt a következő. Pihenésre semmi időnk sem volt.

Én itt is rosszul lettem, így aztán kopaszon, csontsoványan lekerültem a mosogatóba. Volt egy öreg lágerparancsnokunk, aki megsajnált, így maradtam életben. Isten áldja haló porában is – azt mondta, neki is van egy ekkora lánya, és ha majd hazajövök, elmondom édesapámnak, hogy ott is volt apám, aki vigyázott rám.

Már a mosogatóban dolgoztam. Amikor a konyhán készítettek neki reggelit mindig hagyott nekem, hozta az ablakba, és mondta: „Kusáj Mótya, kusáj”. Pedig a konyhások is szívesen megették volna. Én összegyűjtöttem kislábasba, így jutott a nővéremnek is. Volt úgy, hogy hazafelé jöttünk a bányából, a kísérő őr megengedte, hogy a faluba bemenjünk a házakhoz kéregetni, illetve ennivalóért árultuk, amink még volt. Én egy hálóinget akartam eladni, de olyan sokat kértem érte, hogy nem vették meg, de mindig adtak egy paradicsomot, vagy egy hagymát. Akiket én ismertem, hihetetlenül szegények voltak, csak egy szobájuk volt. Kis előszobájukban a kecske lakott. A házak lapos tetejűek voltak.

  A „mamkák” nagy része jószívű volt. Az én „mamkámnak” is két lánya volt Németországban, de ők gyárakban dolgoztak, szép kosztümös fényképet küldtek haza. Ellenben mi két évig sem nem írtunk, sem nem kaptunk levelet. Mígnem egy barátnőm „mamkájának” a fia, aki Miskolcon szolgált, azt mondta, hogy írjunk haza és ő feladja. Így is lett. Ez már a harmadik év elején volt. Írtunk mi sokszor haza előtte is, de nem adták fel a leveleket, hanem a konyhán eltüzelték. Mi egyszer kaptunk a három év alatt egy tábori lapot. Így tudtuk meg, hogy élnek a szüleink.

Édesapám nagybeteg volt, amikor elvittek bennünket, bélcsavarodással operálták Kassán, de „hál’ Istennek” hazajövetelünk után még öt évig élt, 1952-ben ment el. Édesanyámra mindig úgy gondoltam, mint a kősziklára, el sem tudtam képzelni, hogy ne éljen, amikor hazajövünk. Ő szegény 1976-ban ment el.

Költöttem egy verset. Elképzeltem ha hazamegyünk, megállunk az ablakunk alatt, és elénekeljük a barátnőimmel együtt mindegyikünk ablaka alatt. De persze nem így történt.

Hegyek alján áll egy kunyhó

Törött rajta ablak, ajtó.

Édesanyám jön-megy benne,

Mindig könnyes a két szeme szegénynek.

Mi lesz, hogyha hazamegyek,

Lesz-e, akit megöleljek.

Megérem-e, hogy az anyám,

Csókkal vár a hegyek alján engemet.

 

Hál’ Istennek megértem.

Mikor tífuszos lettem, kopaszon, soványan, én akkor is haza akartam jönni. Egyik simai barátnőmmel egymás mellett feküdtünk a kórházban, arról beszélgettünk, hogy szép kézimunkával készült kendőt készítünk, hogy ne lássa senki, hogy kopaszok vagyunk.

Nem volt rá szükség, mire hazajöttem, újra kis csitribe össze tudtam kötni a hajam, annyira megnőtt. Mindig azzal vigasztaltak, hogy „Szkóra, szkóra damoj”. Ez tartotta bennünk a lelket.

Egyik szabadnapon elvittek bennünket a kolhozba, aratáskor. Kaszálógép vágta le a búzát, azt csomóba lerakta, és mi két rudat alátettünk és azzal hordtuk össze. Középkorú nők rakták kazalba. Inkább gaz volt az, mint búza.

Egy ízben, amikor jöttünk haza a bányából, láttunk egy nagyon sovány lovat, másnap már nem volt ott, de a lágerben lehetett érezni a pörkölt szagát. Nekünk nem jutott belőle, de azt hiszem nem is ettem volna meg. Volt úgy, hogy sós, olajos halat adtak a „zabolcsikoknak”. Egyszer megkóstoltam, de annyira sós, volt, hogy azóta sem szeretem a sós ételt.

Mikor a katonák teherautóval jöttek szénért, én mindig kaptam szemigvét (napraforgót), vagy egy marék kukoricát. Ezt kicsit megsütöttem, nagyon finom volt. Engem soha nem bántott senki, inkább sajnáltak, hogy ilyen fiatal és sovány vagyok. Mivel szőke voltam, azt mondták, hasonlítok az ukrán lányokra. Télen a szempillánkra kis jégcsapok fagytak. Az itthonról elvitt ruhákból fejkendőt csináltunk, és azzal bekötöttünk a homlokunkat is. Mi nem voltunk hozzászokva az ilyen nagy hideghez.

A láger előtt egy héten egyszer az orosz asszonyok árultak tejet, szemicskét, tököt. Én a nővéremmel megosztva eladtam a kenyéradagom felét, amit a bányában dolgozó orosz fiatal egyetemisták vettek meg. Őket is valamilyen bűnük miatt dolgoztatták a bányában, de ők kaptak fizetést is.

Na persze nem azért adtuk el a kenyerünk felét, mert nem tudtuk volna megenni, de csak így tudtuk a talont kiváltani, amit az ebédért kellett adni, így tudtuk csak kifizetni.

A láger udvarán volt egy kiselejtezett csille tele salakkal, és aki lopott egy cső kukoricát, vagy pár szem krumplit, kiállították, megszégyenítették. Akik éjszakások voltak, azokat kizavarták az udvarra, hogy nézzék a megszégyenítetteket.

Horváth Lászlóné, Mohácsi Matild

vissza az előző oldalra