Odaát ideát egyaránt minden élő-halott és halott-élő emlékére

Emlékszem, öt évvel ezelőtt, halottak napján kíméletes volt hozzánk a nyirkos leheletű őszutó. Mindenfelé, az eget karcoló fák között, fűszálak labirintusában, csupasz kövek tetején langyos meleg csordogált. A tépett tollú szél bárányfelhők fonott székében szunyókált. Őseink, barátaink és sok-sok számomra ismeretlen ember utolsó nyughelye már délelőtt díszes virágruhába öltözött. Késő délutánra száz és száz gyertya, mécses fénye hintázott a sírokon.

Mint valami végtelen kormos tengeren lebegő távoli kivilágított hajó, olyan volt a temető. A halkan elduruzsolt imák késői színes szitakötőkként szálltak szerteszéjjel. Varázslatos, misztikus remegés költözött az emlékezés otthonába. A máskor oly rideg, élettelen temetőben sorra nyíltak meg a kapuk, ablakok egy másik világra. Öreg nénikék és bácsikák integettek át sok-sok éve eltávozott szeretteiknek. Az odaát lévők pedig minden rosszat felejtve visszamosolyogtak, és legalább néhány pillanatra visszaköltöztek övéikhez. Lelkem itatóspapírként szívta magába ezt a ritka érzést.

Láttam, ahogy a nagybeteg kislányunk dacolva a testébe férkőzött életfaló kórral, kopasz angyalként gyertyától gyertyáig szaladgál, és boldogan gyűjti a még meleg viaszmaradványokat. Néztem mosolygós arcát, hallgattam okos beszédét és elfelejtettem, hogy mennyire is fáj a fájdalom, a nyomasztó hegyek lecsúsztak szívemről. Fogtuk egymás kezét, a pillanat ugyan elillant, de lenyomata örökre ottmaradt életem vásznán.

Aztán pár hónappal később: amikor a város még az álom meleg ágyában szuszogott, nálunk nem kelt fel a fény, azon a hajnalon ottmaradt a sötétség. Nagy fekete madarak gyülekeztek horizont huzatán, és kitárt szárnyaik eltakarták a napot. Sok-sok átvirrasztott éjszaka hideg rémülete tornyosult már szobánkba. Még magunkra húztuk ugyan a remény egyre rövidebb takaróját, de azt a fagyos, reszkető érzést, hiába bújtunk össze mindannyian, már semmilyen szeretet-tűz nem tudta átmelegíteni.

A rettegés, a félelem apró férgei régóta túljutottak csontjainkon, mindent felfaltak. Tudtuk, hogy csak befelé ordíthatunk, csak félig hasadhat meg a szívünk. Ott feküdtél karjainkban és láttuk, ahogy kifakult bőrödön lassan átragyog a másik világ. Szomorú szemedben egyre messzebb fénylettek a csillagok. Utolsó leheleted még körbesimogatta fejünket. Utolsó tekinteted becsomagolta könnyes arcunkat, és átkeltél a másik oldalra. Nehéz volt, nagyon nehéz.

Évek teltek el, de azóta a világtalan hajnal óta tudom, hogy egyszerre vagyunk ideát és odaát. Minden távozó családtagunk, barátunk magával visz belőlünk  egy darabot, de minden hozzánk érkező magával is hoz egyet. Nekünk - akik még főleg ezen az oldalon állunk - kell példát mutatnunk. Ne csak évente egy alkalommal tárjuk fel szívünk átjáróját. Vigyázzunk hát minden napon az ideát és az odaát lévőkre egyaránt.

Dr Ács Ferenc

vissza az előző oldalra