Vásárfia

Gondolkodtak már azon, mit is jelent maga a szó: vásár? Most nem a szótárakban, lexikonokban található fejezetekre gondolok elsősorban, hanem azokra a szubjektív érzésekre, ami a szó kimondása esetén bennünk rajzolódik. Vásár. Elsősorban azt jelenti venni valamit. Továbbgondolva: megajándékozni magunkat. Magunkat kétszer is. Először magával a megvásárolt portékával, másodszor pedig a szerzés örömével. Mert bizony öröm, ha megjutalmazhatjuk magunkat bármilyen aprósággal is, ami ezek után a mi saját tulajdonunk lesz.

Lehet, hogy nincs is szükségünk valójában a megvásárolt árura, viszont az örömre, annál inkább. Ezért aztán, ha tehetjük, vásárolunk. Ha nem tehetjük, vásárolni akkor is járunk, hiszen mindennapi szükségleteink beszerzésének elengedhetetlen feltétele a vásárlás. És vásárba járunk. Hogy miért? Nem kell túl sok érv ahhoz, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy a havonta egyszer vasárnaponként megrendezendő vásárban találjuk meg azt, amit már régóta hiába kerestünk az üzletek polcain. Mert a vásárban minden van.

Az is, amit keresünk, és az is, amiről álmainkban sem gondoltuk volna, hogy egy vásári kirakodó asztalról, vagy a földön leterített vászonról fog visszaintegetni ránk. Huncut mosollyal integet, hiszen tudja, hogy miatta jöttünk ki a vásárba. Tudja, hogy a pénztárcánk már magától nyílik a zsebünkben, s gurulnak ki az apró fémpénzek, színes pillangókként libegnek a papír ezresek, kinek-kinek tehetsége szerint.

Az augusztusi napfény álmosan tápászkodik velünk együtt. Még alig virrad, de a vásártéren kialakított utcácskákban nagy a nyüzsgés. Az árut ki kell rakni, mire megjönnek az első vevők. Vidám üdvözlések, harsány kiáltások törik meg az álmos reggelt. Rég nem látott ismerősként üdvözlik egymást a rendszeresen vásározók. Bizakodó jóslások hangzanak innen-onnan. Igen, jó idő lesz, s a jó idő meghozza a vevőket is. „Reménykedjünk”- mondják többen is.

A kora reggeli órákban a vásár központi helye a pecsenyesütő bódé. Izgalmas illatfelhők szállnak fel, viszik a hírt a vásározók között: „kisült a hurka, kolbász, pecsenye”. Enni pedig akkor kell, amikor még lehet, a korai órákban érkezők még úgyis csak keresgélnek, nézelődnek, sétálgatnak a sorok között. Megszokott ritmus ez már, életforma. Az árusok egész évre vesznek helyet magunknak, s vásárról vásárra ugyanott találhatjuk meg őket. Nemcsak hónapról hónapra, hanem évről évre ugyanazon a helyen kínálják termékeiket, van olyan vásározó, aki már több mint húsz éve jár rendszeresen a dabasi vásárba.

Ismerősként üdvözli a szomszéd árusokat, és a visszatérő vendégeket egyaránt. Minden évben ugyanoda vesz helyjegyet, így az elégedett vevő visszatalál, és ha baj van, ugyanott lehet reklamálni is. Az utcákon lassan haladva különböző vásári csodákon állapodik meg a szemünk. Az még természetes, hogy a fonott kosarakat és konyhai eszközöket lepedők, törülközők váltják, majd ruhák sora következik. Még akkor is csak mosolygunk, amikor a kürtős kalács vásárlását a dél amerikai indiánok leszármazottaiból álló zenekar ősi dallamai festik alá. Aztán szemünk egy távoli villódzó pontra téved, s közelebb érve szájtátva bámuljuk, hogyan csúszdázik vidám gyerekként a reggeli napsugár egy selymesre fényezett középkori lovagi vértezeten. Keressük a kapaszkodót, valamit, ami visszahoz a valóságba, mielőtt hirtelen elvarázsolt meseországban találnánk magunkat. Irány az állatvásár!

Ott nem lehetnek varázslók, akik bűvös sátraikból gyermekkorunk kincseit húzkodják el. Hiszen a malac, az malac, a ló pedig ló. Ez így is van, míg csak sétálunk a borjak alkotta sorfal között, megcsodáljuk az utánfutóra állított szelíd csacsit, és pár pillanatig elcsodálkozunk azon, hogy miért azt mekegi a kecske , hogy „meeereee-meerrreee”. A malacoknál elbizonytalanodunk kissé. Hiszen ha még értettünk is hozzá valamikor, most már nem tudnánk megmondani, mennyiért és milyen malacot érdemes megvenni. A faládákban, kutricákban egymáshoz bújva riadt szemű rózsaszín malackák várják jobb-rosszabb sorukat. Van anyjától éppen elválasztott hét hetes tejes-malac és van süldő, ami már túl az ivartalanításon, és gömbölyödni kezd.

A gazdák szúrós szemmel kísérnek bennünket. Nem szeretik a „csak” nézelődőket. Bizalmatlanul kérdezik menynyi malacot akarunk venni, s milyeneket. Pedig látszik, ki a hozzáértő, komoly vevő, s ki az, aki csak kíváncsi, bámészkodni akar. Bámészkodni pedig itt igazán lehet. Kipányvázott szivárványtollas kakas, vietnámi csüngőhasú malackák, simogatni való kecskegidák tarkítják az állatvásár kínálatát. Bátorságunk próbája, hogy végig merünk-e sétálni a lovak számára fenntartott utcában. Csillag-deres paripák és kiszolgált igavonók váltják egymást.

A hangos kiáltásokkal kísért dobogás mindig azt jelenti, valamelyik lóra éppen érdeklődő akadt. A lovászfiúk kettesével futtatják őket a sorok között, bizonyítandó, hogy vágtatásra alkalmas, izmos, egészséges állat az alku tárgya. Mintha a vásár minden hangja ebben az egy utcában gyűlne össze. Hullámzik a tömeg, a  halk morajlást ismeretlen szavak, dallamos, érthetetlen beszéd töri meg. Győzködik egymást vevő és eladó, folyik az alkudozás. Legyintések, grimaszok, felkiáltások és lemondó mosolygások kísérik egy-egy üzlet megkötését. Közben újabb lódobogás, újabb harsány kiáltások, újabb vágtató paripák elől ugrik félre a bámészkodó közönség.

Letűnt idők világa ez, egy szelet abból, ami valamikor a mindennapok része volt. Amihez mindenkinek érteni kellett, ha boldogulni akart. Venni és eladni, méghozzá a legkedvezőbb áron. Alkudni, és elégedett mosollyal magunkénak mondani valamit, ami csak itt kapható. Örülni és elvegyülni a tömegben, rácsodálkozni és gyönyörködni az árurengetegben. Sóvárogni és lemondóan legyinteni a megszerezhetetlen felé. Fogadkozni, hogy nem, nem. Nem megvenni. De minden hiábavaló. Mi is tudjuk, hogy hiába minden szent fogadalom, hogy semmi mást nem viszünk magunkkal haza, csak azt a három fakanalat, amiért a vásárba kijöttünk, az első titkos kacsintásnál elvesztünk.

FOTÓALBUM

Rácz Judit

vissza az előző oldalra