Életérzések az államalapításról, a magyarságról

„Országlakók” ébresztése

Ezernél is több éve már, hogy Géza fejedelem fia, Vajk (Szent István) a Szűzanya oltalmába ajánlotta Magyarországot és a magyar nemzetet, királlyá avatásával végérvényesen a keresztény Európa szerves része lettünk. Az államalapítás ünnepén arról sem szabad elfeledkezni, hogy 907 nyarán a magyarok serege Pozsony környékén egy történelmi jelentőségű ütközetben (egyes mondák szerint Árpád fejedelem is itt szerzett halálos sérülést) legyőzte azt a Luitpold őrgróf vezette német sereget, amely a magyarság végleges letelepedését volt hivatott megakadályozni.

Lényegében e fényes győzelem teremtette meg a magyar államiság alapját a Kárpát-medencében. Az államalapító Szent István ünnepén én arra kérek mindenkit, hogy ne csak az államiságunkat, hanem a nemzetiségünket, magyarságunkat is öltöztessük olyan díszes ruhába, amely soha nem feslik el. Helyezzünk hajába olyan virágot, amelynek szirmai örökké szemünk asztalán virulnak. Hiszen a világon kevesen tudják nálunk jobban, hogy az állam és a nemzet nem minden esetben lakozik egy testben. Kevés nemzet élte túl, amikor kezét, lábát többször is letépte a történelem, nekünk magyaroknak eddig sikerült, de most egy miden eddiginél alattomosabb kór: a globális debilitás veszélyezteti nemzetünk.

Csak rajtunk múlik, hogy tudunk-e, s főleg akarunk e védekezni ellene. A kórokozó nem szereti a nemzeti sajátosságokat, kultúrát, tradíciókat, hagyományokat, nyelvet. Egyesek szerint a XXI. században már nincs helye ezeknek az avult dolgoknak. Helyette jöjjön az új, a kereskedelmi tévé- és rádióadásokkal, írott médiával lebutított, szellemileg kiherélt, a „való világokra” formált ember ideálja. Ha nem vigyázunk, könnyen - Nemeskürty tanár úr terminológiájával élve - országlakókká süllyed le nemzetünk. Hé, országlakók, most már ébredni kell!

Csillagbölcső

Odakint a sötétség csigái bágyadtan araszolnak a faleveleken, a hajnal harmatszoknyáját még máshol lebegteti a szél. Idebent a nappal harsány hangjai lassan elcsitulnak a fül beomlott bányájában. Az éj játékos kölyök kutyái, az álmok már bennem hancúroznak. Sok-sokszáz év bársony függönyét félrehúzva: kéklő hegyek ölelte folyók partján halászó-vadászó férfiakat látok, odébb kör alakú sátrak előtt varkocsba font hajú lányok énekelnek. A dallam és a szöveg, még így az idő szakadékának másik oldaláról is átkúszik hozzám.

Olyan, de olyan ismerős ez az ének, aztán már jönnek a dobok is és hallom a táltosok mormolását. Minden egyes dobbanás csontjaim mélyében visszhangzik, minden egyes ima, fohász tenyerébe veszi lelkem, és a vakítóan tiszta fénybe emeli, oda, ahol minden fajta földi folt, sár és mocsok lehámlik róla. Hányszor, de hányszor árulta el test a lelket, de most az ősi tisztaság járja át a test és a lélek minden zeg-zugát. Megszédülök, és már zuhanok is a porhanyós múlt végtelenjébe, de egy kéz értem nyúl, elkapja kezem, magához húz, és én ott állok egyik ősi anyám előtt. Csillagokkal hintett tekintetéből már tudom, régóta várt rám.

Vállára hajtom fejem, hollósötét haja, mint hűvös lepel arcomra hull. Érzem, ahogy könnyei könnyeimmel karöltve a tengerig szaladnak. Majd felemeli fejem és körbemutat, én erős, családjukat, nemzetségüket őrző férfiakat, a jövőbe vágyódó gyermekeket, oltalmazó kezű, termékeny asszonyokat és fehér szakállú, bölcs aggastyánokat látok körös-körül. Látom apámat, amint fiainak egy fadarabba vésve tanítja múltunkat és nyelvünket. Minden porcikám érzi az összetartozás erejét, olyan láthatatlan ösvény ez, amely nélkül nem lehet a közös jövőt elérni. Itt állok őseim mámorító ölelésében. Az én magyarságom csillagos bölcsője ez az érzés, amelyhez minden gyermekemet el fogom vezetni.

Dr. Ács Ferenc

Hozzászólás a cikkhez


vissza az előző oldalra